A Föld után: Apokalipszis (AE: Apocalypse Earth); rendező: Thunder Levin; főszereplők: Adrian Paul, Richard Grieco, Bali Rodriguez; amerikai sci-fi/akciófilm; 87 perc; 2013 (12)
Inkább egy gyomortükrözést, ha kérhetném
A kizárólag ZS-kategóriás trash-ben utazó Asylum vezetői valószínűleg brutálisan lerészegedtek örömükben: az egyik mocskukat sikerült eladni külföldi moziforgalmazásra.
Lehet, hogy sokaknak nem mond semmit az Asylum filmforgalmazó brigád neve, de ha hozzátesszük, hogy az ő cégükhöz köthető az utóbbi időben hisztérikus trash-rajongást szülő MegaShark mánia, akkor már nagyjából mindenki be tudja lőni, hogy hol is áll ez a bagázs a nemzetközi kultúrpalettán. A Mega-őrület mellett arról híresek még ők, hogy villámgyorsan elkészítik aktuális hollywoodi blockbusterek ZS-verzióit (az ún. mockbustereket), aminek következtében olyan gyöngyszemekkel gazdagodott a filmtörténet, mint többek között a Transmorphers, az I Am Omega vagy a Da Vinci Treasure. Műveikre általában a Jóban-rosszban gárdája által nyújtott teljesítményt is alulmúló színészi játék és a kabarisztikusan béna effektparádé a jellemző, úgyhogy akinek a Sas József-szintű színművészet és a C64-szerű trükkök jelentik a drogmámort, azoknak az Asylum valóban maga a menedék.
A Föld után: Apokalipszis természetesen a szebb napokat látott M. Night Shyamalan hasonló című, tavalyi filmjére utal – na nem mintha nem lett volna az már maga is trash, csak nekik sokkal pénz állt a rendelkezésükre. És amíg ott Will Smith-t és fiát láthattuk vergődni, addig itt most be kell érnünk a Hegylakó sorozat Adrian Pauljával, valamint az Alice Cooperre egyre jobban hasonlító Richard Griecóval, akit én speciel az 1991-es Spionfióka óta nem láttam, és ő igazából már akkor se érdemelt figyelmet. Az idő természetesen rajta hagyta nyomát emberünkön rendesen, és talán éppen ezért emelték be a készítők (élükön a fantasztikus nevű Thunder Levin rendezővel) a történetbe a röhejes műmellekkel bíró Bali Rodriguezt látványelemnek. A történetet, ha akarnánk, se tudnánk elmesélni, mert nincs, és a fura, egészen ritmustalan vágásnak köszönhetően néha olyan csodák történnek meg, hogy akik eddig külön menekültek, azok megint együtt vannak, bizonyos szereplőknek meg egyszer csak nagyon vérzik a fejük, pedig nem is történt velük semmi.
A címet is adó Smith-filmen kívül megidéződik a Ragadozó, A majmok bolygója, a Jurassic Park, az Aliens és az Avatar, és még egy pár tucat sci-fi a műfaj elmúlt pár évtizedéből. A 87 perces időtartam pedig olyan hatást kelt, hogy ahhoz képest a Sátántangó pár röpke másodpercnek tűnik, és aztán azon gondolkodunk, hogy el merjük-e mesélni a barátainknak, hogy mit is láttunk. Én nem gondoltam volna, hogy a Franciadrazsék után látok még idén rosszabb filmet, de ahogy a magyar fociban, úgy itt is van mindig lejjebb. Az üzenetem pedig nem is lehet más, mint hogy bármire is pazaroljátok az időtöket – legyen az érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés, 8 órás Fidel Castro szövegek végighallgatása vagy Rátonyi Róbert életművének végigtanulmányozása –, az sokkal értelmesebb időtöltés, mint ennek a filmnek a megtekintése.
