Viharsarok



Viharsarok; rendező: Császi Ádám; szereplők: Sütő András Miklós, Varga Ádám, Sebastian Urzendowsky, Téby Zita; színes, magyar-német filmdráma, 115 perc, 2014; 16

A fontos társadalmi témáról szóló filmek mindig veszélyes terepek. Ha kellően érzékeny a téma, az általában viszi a filmet, de sok alkotó ezzel szereti megúszni a történet kidolgozását, és nagyjából ez a fő probléma a Viharsarokkal is. Pedig a téma érdekes és érdemes róla beszélni, de mintha az alkotóknak nem lett volna sok mondanivalójuk a témában,  mivel semmi sincs rendesen elmélyítve, minden csak úgy vázlatosan meg van említve. Már-már látni a kis vonalkákat is a snittek elején.

A történet szerint Szabi (Sütő András) egy Németországban játszó magyar focista , aki egy vereséget követő balhé után úgy dönt, hogy otthagyva csapot-papot, hazamegy az Alföldre, és nagyapja romos házában húzza meg magát. Megismerkedik egy fiatal kőműves tanulóval, Áronnal (Varga Ádám), aki segít neki felújítani a romos házat, a munka közben pedig kapcsolatuk kezdetben barátsággá, majd szerelemmé alakul, amit a kis alföldi falu lakói nem néznek jó szemmel.

A két főszereplő közt kiváló a kémia, de sajnos ez az egyetlen, ami igazán működik a filmben. A párbeszédek borzasztóan papírízűek és kicsit sem hangzanak természetesen, és ezzel meg is gyűlik a színészek baja, leginkább akkor hitelesek, ha egy szót sem szólnak, és hagyják, hogy a szexuális feszültség beszéljen helyettük. A belső vívódásokból pedig úgy istenigazából nem sok jön át a vásznon. Bár megtudjuk a jellemzőiket a figuráknak, a jellemükből nem sokat kapunk, pedig a nem cselekményközpontú filmeknek elvileg pont az lenne a lényege, hogy a külső történések helyett a belső történések vigyék előre a történetet.

De nem csupán a karakterek kidolgozatlanok, az egész az. Csak úgy történnek egymás után a dolgok, sokszor mindenféle előzmény vagy rendes felvezetés nélkül, így nem érződik folyamatnak a kapcsolat alakulása. Dolgoznak, majd isznak, majd motoroznak, mindez végtelenül rövid, jelentéktelen kis epizódokban, aztán már a nadrágban is a kéz, én meg csak kapkodom a fejem, hogy mikor estek ezek szerelembe, mert én lemaradtam, és ez jellemzi a film egészét is.

Amelyik jelenetekhez pedig érzékenység és finomság szükségeltetne, ott rendszerit hatásvadászatba szalad, a finálénál esik Császi a leginkább túlzásba, amikor az addigi zörejeket egy orbitális orgonás betét váltja fel nagyon erős stílustörést eredményezve, ráadásul olyannyira túlzás alatta a zene, hogy már csak akkor lehetne nyilvánvalóbb a szándék, ha egy hatalmas felirat is lenne a vásznon: „DRÁMA!”.  A Viharsarok sajnos a darabossága és elnagyoltsága miatt nem tud annyira mély lenni, amennyire szeretne és amennyire szeretném, kár érte. Ez a téma többet érdemelne.

10_4

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Némafilmmániás 1. rész
Következő cikk Jude Law gyerekeskedik