Az elnök tortája, rendező-forgatókönyvíró: Hasan Hadi, szereplők: Baneen Ahmad Nayyef, Waheed Thabet Khreibat, Sajad Mohamad Qasem, Rahim AlHaj, iraki filmdráma, 105 perc, 2025.(12)
A kislány, a kakas és a torta
Liszt, cukor, tojás, tej. Nem gondolnánk, hogy a világ legnehezebb dolga hozzáférni ezekhez az alapanyagokhoz. Pedig az 1990-es évek Irakjában, Szaddám Huszein brutális diktatúrája idején bizony a legegyszerűbb alapélelmiszerekhez is csak nagyon nagy küzdelmek árán juthatott az ember. Hasan Hadi első rendezése, Az elnök tortája úgy beszél a késő XX. század egyik leginkább véráztatta térségéről, hogy ahelyett, hogy elhibázott módon az általános apropóján mutatná fel az egyénit, inkább, bölcsen, az egyéni apropóján mutatja fel az általánost.
Az elnök tortája elnyerte Cannes-ban a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó Arany Kamerát, továbbá a Rendezők Kéthete közönségdíját is. Mondhatnánk, nem légüres térbe érkezett. Az elmúlt évtizedben, Abbas Kiarostami halála után sem hunyt ki a szociális érzékenységű realista közel-keleti film imázsa. Leginkább olyan rendezőknek köszönhetően mint Jafar Panahi (utóbbi meg is nyerte 2025-ben az Arany Pálmát a Csak egy baleset filmjével) vagy Asghar Farhadi, de a 2026-os év Oscar legjobb idegennyelvű shortlistjére is vethetünk egy pillantást, hiszen Panahi filmje mellett Kaouther Ben Hania rendezése, a The Voice of Hind Rajab is eljutott a jelölésig, amely szintén ezen “iskola” alá sorolható alkotás.
Irkaban Szaddám Husszein rezsimje arra kötelezi az állampolgárokat, hogy ünnepeljék meg a diktátor születésnapját. A kilencéves Lamia osztályával készül e nemes alkalomra. Minden gyerek egy fémdobozba dobja a nevét, hogy véletlenszerűen kisorsolják, melyikük fog gyümölcsöt és üdítőt hozni, és a legnagyobb megtiszteltetésként, ki fogja megsütni a születésnapi tortát. Ez utóbbi Lamiának jut. Azonban a kislány szegénységben él a nagymamájával, egyetlen háziállatuk pedig szerencsétlenségükre nem tyúk, hanem kakas. Ha a tojás így viszonylag egyszerűen meg is lenne (ugyebár nincs meg ez se), az olyan alapanyagok, mint a liszt vagy a cukor elérhetetlen messzeségben vannak. Nincs hát mit tenni, összeszedik eladható megmaradt értékeiket, rádiót, zsebórát, és másnap kora reggel felkerekednek a közeli városba, hogy bevásároljanak.
A küldetés azonban – lehetett másra számítani? – nem a legsimábban zajlik. Egy olyan társadalomban, ahol senkinek nincs semmije, vagy ha van is, előrébb való az (a tárgy, a dolog), mint a másik ember élete. Hiszen a sajátja azon a néhány megmaradt ingóságon múlik, egy olyan társadalomban, ahol mindenki a túlélésében van ragadva (“ragadva”, vagyis rákényszerítve, hogy azzal foglalkozzon, így a gondolata sem tud megfogalmazódni a szolidaritásnak), ott még a kisgyerekek is saját magukra vannak utalva. “Nem tudok nektek tojást adni, még arra sincs pénzem, hogy felhozassam az árut” – mondja a tojásárus a gyerekeknek, ebben pedig feltárul előttünk a társadalmi diszfunkció strukturáltsága, amikor az egymásnak való kitettség negativitásba fordul.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy érzékletessé képes tenni mindezt, így végül is nem a “csúnya felnőttek milyen szemét módon bánnak a gyerekekkel” leegyszerűsítő felállása válik a fő konfliktussá, hanem az, hogy e “csúnyaság” a társadalom mint olyan befuccsolásának eredményeként értelmezhető.
Filmünk a fő történetszálat pusztán apropóként használja arra, hogy az iraki hétköznapok különféle színtereibe nyerjünk betekintést. Lamia és osztálytársa, Saeed a lisztárust megrohanó felnőttek lábai között verekedi előre magát. Útjukat lépten-nyomon állja a nemzeti ünneppel elfoglalt, saját feladatát ellátni képtelen rendőrség; a főhőseinkkel együtt bejárt helyszínek pedig újabb réteget adnak a kislány küzdelmének társadalmi beágyazottságához.
Mindezt a vizualitás szintjén is sikerül megjeleníteni: a filmben alig vannak közelik, kistotálokat vagy totálokat látunk, így olyan beállításból is kevés akad, amiben csak egyetlen szereplő van. Az alakok mozognak, kijönnek vagy bemennek a képbe, a kamera Hanekét idézően megfigyel, nem ítélkezik, egyben Farhadira emlékeztet a jelenetek túlzsúfoltsága, ahogy a karakterek egymás szavába vágva kiabálnak. A főhősök próbálnak érvényt szerezni akaratuknak, melyekkel mint ellenár megy szembe a hatalommal rendelkezők közönye és önzése.
Persze előfordulnak “csúnya felnőttek”, akik a rendszer tüneteiként egyszerűbben élhetik ki vágyaikat, vagy büntetlenül élhetnek vissza hatalmukkal, hiszen nem a szenvedést okozó bűnhődik, hanem az, aki ellen próbál állni a szenvedésnek. Azonban a film tartózkodik mindenféle provokatív vagy bombasztikus megoldástól, az apránként egymásra épülő suspense és mini-konfliktusok rétegei fokozatosan hívják elő a nézőből a reménytelenség érzetét.
Egy gyerek főszereplőket mozgató alkotásnál mindig ki kell emelni a gyerekszínészeket is. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Lamia karakterén állt vagy bukott a film nagy része, ám a karaktert játszó Baneen Ahmad Nayyef és az osztálytársát megszemélyesítő Sajad Mohamad Qasem csont nélkül képesek elvinni a hátukon a mozit. Szerethető naivitásukkal (melyben a személyi kultusz ideológiájának baljóslatú újratermelése is megjelenik: Lamia küldetéstudatból szeretné elkészíteni a tortát), ártatlanságuk ellenére is felcsillanó életrevalóságukkal, kettejük kapcsolatának érzékeny bemutatásával (melynek katartikus csúcspontja a film utolsó jelenete) Az elnök tortája világábrázoláson túli másik legfigyelemreméltóbb aspektusává válnak.
A filmet egyébként nemigen lehet kizárólag közel-keleti filmnek nevezni. Azon túl, hogy Hadi New York-ban tanult, a producerek között olyan nevek is megtalálhatók mint Chris Columbus vagy a Forrest Gumpért Oscar-díjat kapó forgatókönyvíró Eric Roth, az operatőre Tudor Vladimir Panduru volt, aki a román új hullámból kinövő realista fényképezés egyik nagyágyúja, a hangkeverést pedig a Beke Tamásból, Mező Dorkából, Székely Tamásból és Zányi Tamásból álló magyar stáb végezte, ráadásul a film amerikai forgalmazásért (!) a Sony Pictures Classics felel.
Az elnök tortája tovább erősíti a kortárs közel-keleti realista film vonalát, méghozzá egy eddig viszonylag alultárgyalt térség, Irak (gyarmatizáló amerikai tekintettől mentes, értsd: nem-hollywoodi) perspektíváján keresztül. Egyszerre személyes és társadalmi, poétikus és realista, megrázó, felemelő és gondolkodásra késztető élmény.
