A 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál idei repertoárjából ezeket láttuk:
(A Field in England), rendező: Ben Wheatley, szereplők: Julian Barratt, Peter Ferdinando, Richard Glover, Michael Smiley, fekete-fehér, angol filmdráma, 90 perc, 2013
Ben Wheatley az a figura, aki képes nagyon hatásos jeleneteket levezényelni, de képtelen egy filmnyi egységet összerakni. Az kétségtelen, hogy van tehetsége a formához, de ha a tartalomról beszélünk, akkor majdhogynem dilettáns. A Kill Listnél egy sokat ígérő horrort építgetett, hogy aztán a végén széttárt karokkal fogadja a nézőt, mondván „fogalmam nincs, mit is akartam” – film után rég voltam annyira dühös. Aztán a Sightseers-ben egy fokkal már meggondoltabb volt, de ott is a semmibe kifutó hatásvadászatban vérzett el a film. De mivel kisebb fajta kultuszfigura lett egy kis körben, úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, hátha.
Nos, a Valahol Angliábannál a maradék eszét is jó messzire dobta – és sajnos nem pozitív értelemben. Elvileg ez az angol polgárháborúról akart szólni, de amit helyette kaptam, az pszeudoművészkedés, időnként indokolatlanul festménybe merevedő szereplők, prosztó humor (szereplő éppen szarik, fájdalmasan ordít, a többiek kinevetik – és ez nagyjából egy 3 perces jelenet), és feleslegesen elnyújtott jelenetek. Tobzódik a film a hatásvadász erőszakban, de ezúttal még a forma annyira álságosan artsy, hogy képtelenség bármit is értékelni Wheatley újabb nézőhülyítő bullshitjében, amit magasművészetként próbál tálalni.
1/10
(The Reunion), rendező: Anna Odell, szereplők: Sandra Andreis, Kamila Benhamza, Anders Bergh, Jimmy Carlberg, színes, svéd filmdráma, 88 perc, 2013
Anna Odell nagyjátékfilmes bemutatkozását rendezte is, írta is, sőt, a főszerepet is ő játsza Anna Odell néven. A történet szerint Annáról nem mondhatni, hogy a legnépszerűbb gyerek volt az iskolában, sokat cikizték, a legtöbben meg semmibe vették. Az osztálytalálkozóra sem hívják meg, ezért készít egy filmet arról, mi lett volna, ha ott lett volna az osztálytalálkozón, majd találkozókat beszél meg a volt osztálytársaival, akiknek levetíti egyenként a filmet, majd beszélget velük a filmben látottakról. Úúú, mennyire posztmodern, igaz?
Az általában érdekes próbálkozás, amikor egy alkotó magából farag mozgóképes karaktert, Louis CK a Louie-ban például vicces szituációkban rengeteg öniróniával reflektál a valós életbeli figurájára. Az viszont nagyon ciki tud lenni, amikor ilyesmire vállalkozik egy olyan alkotó, akinek érezhetően nincs önkritikája, és a vásznon is átjön, mennyire egocentrikus, ez a helyzet ennél a filmnél is. Meg sem próbálja saját karakterét árnyalni, ő a megtestesült jóság és érzékenység, és képtelen magáról érdekesen beszélni. Kapunk indokolatlan, de előnyös felvételeket arról, ahogy szabadidejében fut, meg rengeteg picsogást arról, hogy mennyire rossz volt neki. Miről szól a film? Hogy szegény Annát nem szerették az osztálytársai, és ez mennyire szomorú, hisz ő mennyire jófej. Sőt, a legtöbb még most sem szereti, szörnyű!
3/10
http://youtu.be/tbAFG8XDS28
(Blind), rendező: Eskil Vogt, szereplők: Ellen Dorrit Petersen, Henrik Rafaelsen, Vera Vitali, színes, norvég filmdráma, 96 perc, 2014
Eskil Vogt eddig Joachim Trier, a Szerzők és az Oslo, augusztus rendezőjének házi forgatókönyvírójaként volt ismert, rendezői bemutatkozásánál pedig mintha megpróbálta volna bebizonyítani, hogy a vizuális bravúrokhoz is ért, ennek hatására pedig mintha a forgatókönyvírói képességei csorbultak volna. Pedig megpróbálta megcsinálni a maga Adaptációját, csak közel sem lett a végeredmény olyan bravúros, mint Charlie Kaufman és Spike Jonzé mesterműve, és helyenként maga is belezavarodik szálai egymásba szövésébe. A történet főhőse egy megvakult nő, aki próbálja megőrizni vizuális memóriáját azáltal, hogy könyvet ír.
Fikciós karaktereit a saját problémáiból, félelmeiből építi, viszont azáltal, hogy ideje korán lelövi, hogy ezek az emberek csak az ő fejében léteznek, mindenféle izgalom elvész történetük alakulását illetően, innentől meg érdektelenné válik a film nagyrésze. Bár akad jó néhány ötletes képi megoldás, de ezek inkább érződnek a bizonyítási kényszer végtermékének, és nem mindig szolgálják a történetmesélést, a forgatókönyvnél pedig mintha csak ötletek lennének egymásra dobálva. Ugyanakkor a film időnként vicces, humorosan és szellemesen kezeli a vakság problémáját. Szóval ambiciózus, jó szándékú film ugyan a Vakon, de kissé esetlen és üresjáratoktól sem mentes, így ha az ambícióihoz mérjük, akkor kudarc.
5/10
){kind=link}