Transzcendens (Transcendence), rendező: Wally Pfister, szereplők: Johnny Depp, Rebecca Hall, Morgan Freeman, Paul Bettany, Kate Mara, Cillian Murphy színes, amerikai-kínai-angol sci-fi, 119 perc, 2014 (16)
Egy film, amely olyan témákkal kecsegtet, mint a mesterséges intelligencia, az agy feltérképezése, illetve az idegpályák számítógépes leképzése, minden valamirevaló sci-fi rajongó pulzusszámát képes megemelni. A film végére a pulzusszámom tényleg megnőtt, bár nem egészen úgy, ahogy azt elképzeltem.
Félelemmel vegyes várakozással ültem be Christopher Nolan házi operatőrének bemutatkozó rendezésére. A teaserekben Johnny Depp által előadott monológok ígéretesnek tűntek (ezek egyébként a film jobb jelenetei közé tartoznak), a teljes előzetes megtekintése azonban valami furcsa filmes hibridet ígért valahol félúton a Szellem a gépben és a Fűnyíró Ember között. Mivel ezek közül egyik film sem vonult be a mozitörténelem pantheonjába, reméltem, hogy ez csak a hollywoodi marketinggépezet egy ügyes porhintése csupán. Sajnos csalatkoznom kellett.
Dr. Will és Emily Caster házas- és tudóstársak, fő szakterületük a mesterséges intelligencia kutatás. Egy TEDTalk szerű tömegrendezvény után Will egy merénylet áldozata lesz, de szerencsésen túléli, így megismerhetjük kutatási eredményeit, mely egy beszélő szuperszoftver és szerverszoba képében manifesztálódik. A merényletről kiderül, hogy mégiscsak sikerült, a professzornak csak rövid ideje marad hátra, mire felesége, aki elviekben egy racionálisan gondolkodó kutató, úgy dönt, hogy vállalva a teljesen nyilvánvaló kockázatot, feltölti férje tudatát az általa létrehozott rendszerbe, sőt egy hálókábel segítségével megszabadítja az önálló tudatra ébredt ember-szoftver hibridet a szűkös erőforrás korlátoktól és szabadjára engedi az interneten. Eközben a merényletet kitervelő globális hacker banda igyekszik meggátolni a doktor virtuális térnyerését. Bevallom igencsak nehezemre esett ezt a tartalomismertetőt mosolygás nélkül leírni, peddig a film eddig a pontig aránylag működik.
Amikor aztán a házaspár egy isten háta mögötti amerikai kisvárosban (mely erősen emlékeztetett az Erőnek Erejével kínosan stúdiószagú díszleteire) összekalapálja a Batmant is megszégyenítő méretű (és fehérségű) laboratóriumát, ahol mindenféle repkedő nanorészecskékkel és jézusi gyógyításokkal tarkított erőltetett házassági dráma bontakozik ki, onnantól a rendező és a forgatókönyvíró is elengedi a gyeplőt.
A céltalanul lődörgő karakterek (Paul Bettanyról soha nem lehet tudni, hogy mit is akar tulajdonképpen, Kate Mara egyszer még gonosz hacker-vezér, a következő pillanatban együtt dolgozik az FBI-jal), a borzasztóan naiv állásfoglalás a tudomány mindenhatóságáról (a tudomány erejét a természet újjáélesztésével kísért montázs alatt már vártam mikor csendül fel egy Enya, vagy egy Deep Forest szám), a rosszul megírt szerepekkel mit sem kezdeni tudó színészek újra bebizonyítják, hogy Hollywood még mindig nem tud elszakadni a kliséktől és a forgatókönyvírók nagy többsége nem tud mit kezdeni egy tudományos-fantasztikus ötlettel. Ettől pedig nálam felszökik a pulzus.
