A nagy szépség


A nagy szépség - La Grande Bellezza

A nagy szépség (La Grande Bellezza) rendező: Paolo Sorrentino szereplők: Toni Servillo, Carlo Verdone, Sabrina Ferilli, Carlo Buccirosso, Iaia Forte, Pamela Villoresi, színes, feliratos, olasz-francia játékfilm, 141 perc, 2013

Rómát látni és meghalni.

Ezzel az eredetileg Nápollyal kapcsolatban emlegetett, mára már Róma városára is ráaggatott szállóige mozgóképes manifesztációjával indítja meséjét Paolo Sorrentino díjakkal méltán elhalmozott mesterműve. A folyamatosan mozgásban lévő kamera ezután minden idők egyik legjobb partyjelenetében tablóként villantja fel történetünk szereplőit, köztük az esemény házigazdáját, a 65. születésnapját ünneplő Jep Gambardellát, az “egykönyves”, ámde annál elismertebb (és gazdagabb) írót, akinek mindennapjain keresztül nyerhetünk bepillantást a római szellemi elit különös világába.

Jep széles baráti köre javarészt az idősödő entellektüel tagjaiból áll. A paletta széles, megfordul itt író, költő, könyvkiadó, hol tehetséges, hol tehetségtelen művészember, bíboros, de még a klasszikus értelemben vett arisztokrácia is képviselteti magát. Főszereplőnk fantasztikus stílussal és eleganciával, ámde sztoikus cinizmussal felvértezve próbálja meg eddigi életét összegezni és megtalálni azt, ami a talmi csillogás mögött újból motivációt adhat alkotói pályafutásának, katalizátorként hathat megfáradt érzékeire. Jep egyszerre passzív szemlélője és kritikusa is a látszat pompának. Barátaiban egyetlen dolog a közös, mindenki óriási egyéniségnek, a másiknál különb személyiségnek tartja magát, azonban valahányszor Jepnek és vele együtt a nézőnek alkalma nyílik bekukkantani a tökéletes smink nyújtotta álarc mögé, magányt és a hamis tökéletességre való elszánt, de kétségbeesett törekvést talál.

A nagy szépségA rendező ezt a hamis valóságot, látszat szépséget állítja szembe Róma évezredes műemlékeinek maradandó pompájával. A fantasztikus operatőri munkával megfestett képek garmadájában duplán groteszk a szereplők sznobizmusa, boldogságkeresésük kudarca. Tragikus figurák ők, akik önnön fellengzőségük miatt nem képesek az egyszerű, mindennapi élet elfogadására.

Az, hogy ez a tulajdonképpen közhelyszerű tanulság mégis az utóbbi évek legjobb moziját eredményezi, nagyrészt Sorrentino forgatókönyvének és rendezésének érdeme. A történet 10-15 perces élethelyzetei, jelenetei egyenként is olyan erősek, hogy önálló rövidfilmként is megállnák a helyüket. Minden egyes epizód annyira érzékenyen szól a nézőhöz, hogy sokszor féltem, hogy a következő jelenet már nem lesz képes megugrani ezt a szintet, de Sorrentino elképesztő bravúrral veszi az összes akadályt és ez az epizodikus szerkezet egy rendkívül koherens egészet alkot. A szuggesztív képi világ és az erős filmzene gondoskodik róla, hogy komplett jelenetek raktározódjanak el hosszú távú memóriánkban. A rendező amellett, hogy remek mesélő, egészen éles látókritikus is, filmje tobzódik a pikírt megjegyzésekben a kortárs képzőművészettel, az irodalommal, az arisztokráciával, de még a katolikus egyházzal kapcsolatban is.

Mindezek után adódik a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is a nagy szépség? A válasz, ahogy azt Jep is felfedezi a történet végére, mindenkinek más. Sok esetben csak egészen apró dolgok, mint egy barátság, egy emlék a gyermekkorból, a hajnal, esetleg egy gyönyörű lány pillantása. Vagy egy olyan remek film, mint ez…

10/10

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (37.)
Következő cikk Shrek, South Park, Simpsonék egykoron és napjainkban