Holtodiglan (Gone Girl), rendező: David Fincher, szereplők: Ben Affleck, Missi Pyle, Rosamund Pike, Neil Patrick Harris, Tyler Perry, színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 145 perc, 2014. (16)
Vajon tényleg megölte Ben Affleck a feleségét? Izgalmas kérdések, kiábrándult és gonosz válaszok.
Finchert leírták már párszor, főleg felénk, pedig generációjának egyik legkiemelkedőbb és legkarakteresebb rendezője, ezt pedig időről-időre be is bizonyítja. A Pánikszoba csalódást keltő fogadtatása után elkészítette a True Detective-et még jóval a True Detective előtt a Zodiákussal, a vegyesen fogadott Benjamin Button után a zseniális korlenyomatként is funkcionáló A közösségi hálóval rukkolt elő, most pedig a leginkább érdektelenséggel övezett saját A tetovált lány adaptációja után generációjának egyik legelismertebb krimiírójával szövetkezve bizonyítja újra, hogy korszakos zseni. A Holtodiglan hiába készített egy adaptációt, ami az alapmű cselekményét tökéletesen leköveti, mégis abszolút szerzői filmnek érződik, műfajisága ellenére. Az alapfelvetés, miszerint a hős küldetését csak erkölcsi bukás árán képes teljesíteni, az erkölcsi tisztaság küldetése bukásával jár, akárcsak minden eddigi filmjében. Közben pedig, akárcsak az eddigiek, teljesen más film, mint az életmű többi darabja.
Akárcsak a többi mozija, ez is karakterközpontú film, a történetről elég annyit tudni, hogy Nick Dunne felesége házassági évfordulójuk napján eltűnik, sejthetően gyilkosság történt, a leggyanúsabb pedig maga Nick. Ami pedig érdekessé teszi a felvezetést, hogy a film dupla expozícióval nyit, párhuzamosan ismerjük meg két idősíkban Nick, és felesége, Amy verzióját bizonyos dolgokról, utóbbiét naplóján keresztül. A két verzió természetesen több ponton is ellentmond egymásnak, teljesen összezavarva és elbizonytalanítva a nézőt, végig kétségek között hagyva, hogy kinek is higgyen. Aztán persze ahogy halad a nyomozás, egyre durvább dolgokra derül fény, eközben pedig kirajzolódik egy borzasztóan morbid szatíra a párkapcsolatok, főleg a házasságok többségének elrohadásáról. Arról, hogyan mennek az emberek egymás idegeire egy kapcsolatban, ha az már elindul a működésképtelenség útján. Ahhoz pedig, hogy az idill egy pillanat alatt rémálommá váljon, elég egyetlen nagyobb nehézség, és a civódásokból ádáz csatározások lesznek, a másik bogara pedig végtelenül idegesítő szokássá válik.
A Holtodiglan végtelenül sodró és lendületes, fordulatos krimitörténetbe ültetve mutatja be a párkapcsolatok rákfenéit, olyan típusú humorral, ami képes elérni a nézőnél azt, hogy miközben néha felnevet egy-két jeleneten, közben végtelenül nyomorultul érezze magát. Ehhez pedig tökéletesen illik Fincher végtelenül rideg és cinikus stílusa, ami úgy szórakoztat, hogy közben a hétköznapi életünk egy végtelenül keserű szeletét villantja fel.
Egyébként Gillian Flynn történetében az is a csodálatos egyébként, hogy bár alapvetően nem a „ki a tettes” típusú krimi, sőt, a film felénél le is lövi a poént, végig izgalmas marad a történet és soha nem lehet tudni, mi fog a következő pillanatban történni. Hatalmas szerepük van a bizonytalanságra épülő feszültség megteremtésében a hibátlan színészi játéknak is, Ben Affleck élete alakítását nyújtja, akárcsak Rosamund Pike, Fincher érezhetően kihozta belőlük a maximumot. Trent Reznor és Atticus Ross pedig A tetovált lány teljesen semmilyen filmzenéje után ismét a Közösségi hálóéhoz mérhető munkát hoztak össze. Összességében még ha ez minden bizonnyal a regény érdeme is, a Holtodiglan.
