Látványnépség
Közönség a vásznon
1. rész
Vajon minek köszönhető, hogy a szerelem akkor van elemében igazán, ha közönsége van? Ha választottunk „mackósajt” megszólítással kedveskedik nekünk (feltéve, hogy nem bánjuk, ha mackósajtnak szólítanak minket), akkor csordultig teli a szívünk, és ha mindezt hat-nyolc ember jelenlétében teszi, akkor kicsit talán ki is csordul.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Hölgyválasz (2004) című nyálka filmből idézek, de most megteszem. Susan Sarandon – miután lefülelte, hogy férje önálló hobbival, titkos táncórákkal aranyozza be szabadidejét – a magánnyomozónak arra a kérdésre, hogy vajon miért házasodnak az emberek, ezt a választ adja: „Mert kell, hogy legyen szemtanúja az életünknek. […] Azt mondjuk, az életed nem marad észrevétlen, mert én észreveszem.”
Ha valaki felvállal minket, akkor abbéli reményünket erősíti, hogy nem hiába vagyunk itt; hogy minket is lehet szeretni; hogy kellünk egyáltalán valakinek. Más szóval, ha a közönség látja, hogy kellek, és én látom, hogy látják, akkor mindjárt fontosabb ember leszek a saját szememben. (És itt most elkezdhetnénk ragozni, hogy valami ilyesmi az alapja annak is, hogy arra vágyunk, az emberek lássák, mit csinálunk, és pikk-pakk eljutunk a valóságshow-kig. De ez már egész más irányba vinne, szóval hagyjuk.)
És hogy mindez, hogy jön össze a filmekkel? Hát csak úgy, hogy az utóbbi időben tízből kilenc romantikus film záróakkordja egy nyilvános csók. Néhány évvel/évtizeddel ezelőtt a szerelmesek édes kettesben, egy csöndes szobában elrebegték egymás iránti érzéseiket, most azonban egy egész teremnyi ember üdvrivalgása kell ahhoz, hogy hőseink egymásra találása hatásos legyen.
A következőkben – természetesen a teljesség igénye nélkül, és tök öntörvényűen – sorra vennék néhány happy endes romantikus filmet, ahol vagy követték a receptet vagy épp az ellenkezőjét tették; hülyét csináltak magukból vagy éppen hülyének nézték a nézőt.
Hogy egy igazi klasszikussal kezdjük, mindjárt megvizsgálhatjuk a Micsoda nőt (1990). Ha másnak nem, hát a többre érdemes prostinak kijárt volna, hogy nyilvánosan elismerjék ágyon kívüli képességeit, és ahogy a film végén Cica megkapta a „Lewis Alapítvány” ösztöndíját, mert „úgy gondolták vannak rejtett értékei”, úgy maga Vivian is nagy közönség előtt mehetett volna mennybe. De ebben az időben még nem volt jellemző a nagy „cirkuszolás”: Richard Gere leküzdve tériszonyát felmászik a tűzlépcsőn az indulni készülő Julia Robertshez, majd szép csöndben, virágnyelven, forró csókkal kísérve szerelmi fogadalmat tesznek egymásnak.
Persze van ellenpélda ebből a korból is. Hányan ábrándoztunk arról kamaszkorunkban, hogy a nyári tábor vezérhímje odalép hozzánk, azt mondja: „Babyt senki sem ültetheti a sarokba”, majd a színpadra cipel és eljár velünk egy szexi mambót a nyaralásba belefáradt középkorú vendégsereg előtt. A Dirty Dancingben (1987) Baby szürke kisegér mivolta miatt megérdemelte a figyelmet (még ha az tiszavirág életű is volt csak), és annak bizonyítékát, hogy a legjobb pasi is akarhatja őt (egyszer). Persze a szerelmi történetük itt véget ér, hiszen a filmben vázolt korábbi tervek szerint Baby nyilván elmegy a békehadtestbe, megismerkedik valami szeretetre, majd később tiszteletre méltó ügyvéddel vagy közgazdásszal, és nyugalmas házasságának minden egyes nyarán legalább egyszer eszébe jut majd a szűk fekete pólós táncos, aki miatt egy rövid ideig jó csajnak érezhette magát.
A Harry és Sally (1989) természetesen több szempontból is gazdagabb mint egy sima romkom, de most a nyilvánosság iránti igénye miatt kerül terítékre. Pontosabban a jó értelemben vett igénytelensége miatt. Itt „az élet” a két ember közötti kapcsolat szintjén realizálódik. A film következetesen Meg Ryan és Billy Crystal karaktereinek kettősén mossa át az őket körülvevő világot. A pengeéles dialógok, és a még ma is működő poénok biztosítják a romantikus mozi helyét a legjobbak között. Talán ez az egyetlen film, amely úgy tálalja a szerelmes egymásra találást, hogy bár egy teremnyi ember veszi körül hőseinket, ők mégis megmaradnak saját kis világukban. A taps a vásznon nem nekik szól, hanem a szilveszter éjfélnek, a néző mégis hajlamos elhinni, hogy az ováció őket illeti.
Nagyon ritka az az eset, amikor indokolt, de legalábbis jóindulattal indokoltnak mondható a nyilvános összeborulás. Ilyen volt az Aludj csak, én álmodom! (1995), amelyben a család fontosságát az egész film alatt sulykoló alaphangulat megkövetelte, hogy az a bizonyos lánykérés anya, apa, kishúg, nagymama, szomszéd jelenlétében történjen. Amúgy szeretjük a filmet, gyarló módon sok műanyagságát is elnézzük neki.
Folytatása következik…
){kind=link}