2. rész
A korábbi részben már megnéztünk néhány filmet, amely a szerelmes pillanatokat tömegjelenet segítségével ábrázolta, és olyanokat, melyek az intimitásra törekedtek. Segítek, ebből volt kevesebb. Most folytatjuk a szubjektív válogatást.
Máris egy közönség előtti boldog beteljesüléssel indítunk. Jogos nyilvánosságot igényelt a Notting Hill – Sztárom a párom (1999) című film megoldást hozó jelenete. Tekintve, hogy a szerelmespár egyik fele a történetben híresség, érthető, hogy élete a nagyvilág szeme láttára zajlik. Ez az egyetlen oka, hogy nem leszünk feltétlenül zabosak, hogy egy egész sajtókonferencia követi figyelemmel az esetet, vakuk villannak, újságírói kérdések záporoznak a megilletődött, szerelmét végre vállaló férfi főszereplőre.
Richard Curtis egy későbbi munkájában már kreatívabban oldotta meg a szeressük egymást mindenki előtt problémakört. Az Igazából szerelem (2003) ugyanis szinte az összes variációt felvázolja. Van titokban beismert szerelem (a művész karácsonyi performansszal vallja meg érzéseit legjobb barátja feleségének – tök jó fej). Van egy egész iskola előtt lebukó csókolózó párocska (a miniszterelnök a színpad közepén találja magát szerelmével – jöhet a protokoll: mosoly, integetés, meghajlás). És van, hogy a falunak is látnia kell a boldog beteljesülést (az író pincérnő szerelmének kezét egy étteremben kéri meg, hogy aztán a leendő násznép minden tagja csókkal üdvözölje félszeg kérőnket).
Az Ég velünk (2000) tizennégy év távlatából is vállalhatóan kedves, és esetében is könnyen kimagyarázhatjuk a nyilvános szerelmi vallomást. Vallási vezetőről van szó, aki – ahogy a filmben el is hangzik – őszinteséggel tartozik gyülekezetének. Így csak kicsit mesterkélt, hogy egy jeles zsidó ünnepen prédikációjában nem a megszokott témákkal rukkol elő, hanem saját magánéletét teregeti ki. Az már kevésbé indokolt, hogy végül egy teljes munkaközösség előtt ismeri be hősnőnknek, hogy „egész életében egy ilyen nőre vágyott, és nem ereszti el”. Mazel tov.
Azon túl, hogy a Szökőhév (2010) egy vérlázítóan pocsék film, még a leghülyébb megoldását is választották ennek a közönség előtt vagy sem problémának. Ha valaki nem látta a filmet, és szeretné megnézni anélkül, hogy megismerje a „roppant meglepő” befejezést, az ugorjon a következő bekezdésre, mert itt biza elmondom. A mostanra halálosan unalmassá vált konferencia központ/étterem/irodaház előtti műsorozást felismerve a film egy dupla befejezéssel bünteti a nézőt. A lány még nyilvánosan könyörögné vissza magát, de rimánkodásának elfogadása már kettecskén egy sziklaszirten történik meg. Remek. A férfi főhős először jól megalázza a csajt annak látszatával, hogy nem fogadja el közeledését, majd titokban bocsát meg neki, és teszi világossá, ő is szeretné, hogy beteljesüljön szerelmük. Végeredmény: egy egész étteremnyi ember azt hiszi, hogy szegény csaj megszívta.
A Könnyű nőcske (2010) meglepően üdítőre sikerült. Azontúl, hogy szeretjük Emma Stone-t, Stanley Tuccit és Patricia Clarksont, kifejezetten szórakoztató és szerethető karaktereket kaptak, nem mellesleg jól működő dialógok segítségével halad a történet egy szépen megkoreografált vég felé. A keretbe zárt film talán az első perctől erre a mit csináljunk nyilvánosan; szükség van-e a Facebook-ra; hogyan vezessük meg környezetünket néhány apró füllentéssel témakötegre kíván reagálni. Főhősnőnk össze is foglalja szépen, hogy mire használható a közönség ereje, és hol kezdődik a magánélet – szerinte a gond az, hogy az életét nem John Hughes rendezte. (Ebből a példából derül ki egyébként, hogy maga a film célközönséget tévesztett. Folyamatosan olyan poénokkal operál, amelyek igazán a harmincasokat szórakoztatják, miközben „gimis” sztoriról van szó. Sebaj. Azért így is kedves film.)
És végezetül álljon itt egy magyar példa is. Az Állítsátok meg Terézanyut (2004) annyi mélyponttal rendelkezik, hogy nehéz lenne nyugodt szívvel kijelenteni, hogy a buszon történő élménybeszámoló a legkellemetlenebb. Azért persze mégis erős, hogy mikor egy lány (jelen esetben a főszereplő) visongva osztja meg barátnőivel egy tömegközlekedési eszközön, hogy kellemes, szexuális tartalommal bíró estét töltött az aktuális férfiúval, akkor az egész utazóközönség tapsban tör ki. (Még akkor is szigorúan értékelem a jelenetet, ha bevallom, a nagypapám az egyik tapsoló statiszta. Ez persze rajtam kívül senkit nem érdekel.)
Összefoglalva: okostelefon mindig legyen kéznél, hogy ha megcsókolna valaki, már posztolhasd is a Facebookon.
){kind=link}