John Wick, rendező: Chad Stahelski; szereplők: Keanu Reeves, Michael Nyqvist, Willem Dafoe, Alfie Allen, Adrianne Palicki, Ian McShane; színes, amerikai akcióthriller, 96 perc, 2014 (18)
Hollywood legszomorúbb sztárja úgy pakolja kupacokba a hullákat, mint szorgos nagyi a fonalgombolyagokat. Mellesleg, ha egy szabóm lenne Keanuval, tuti szakítanék a kapucnis pólókkal.
Komoly bátorságra vall, amikor egy operatőr rendezésre adja a fejét, ám mit szóljunk akkor, ha két kaszkadőr dönt hasonlóképpen. Chad Stahelski már Neo dublőreként iparkodott a Mátrixban, míg David Leitch a trilógia bejező részénél csapódott melléjük. Közös múltjuk eleve növelte az egymásba vetett hitüket. Egy adrenalinfüggő rendezőpáros esetében természetesen nyers akciók tömkelegét, s azok professzionális kivitelezését vártuk, nem pedig az ez idáig két Dolph Lundgren mozi forgatókönyvét jegyző Derek Kolstad írói vénájában bíztunk. Szerencsére nem kellett csalódnunk.
Reeves privát élete tragédiák sorozata (River Phoenix túladagolása, kislánya halva született, barátnőjét karambolban vesztette el), így eleve megrázó rögtön a film elején szakadó esőben a felesége temetésén látni, öt perc múlva pedig a társaság gyanánt ráhagyott kölyökkutyust is kivégzik. Na ez már egy egy buddhista tanokat valló embert is kihoz a béketűrésből. Ha belegondolunk, mennyivel több ebeket segítő poszt van az emberekhez képest a facebookon, akkor teljesen egyértelmű, miért szedi elő azonnal a pince mélyéről a magát nyugdíjazó bérgyilkos a drága munkaeszközt. Kicsi poshadt ez a világ, kiderül megint, mert a kegyetlen bűntettet véletlenül pont a helyi Keresztapa fiacskája követte el, aki csak apja tekintetéből és gyomrosából kezdi kapiskálni, mekkora hibát követett el. Az egykori munkaadó, az alvilág feje (a remek Michael Nyqvist – A tetovált lány svéd újságírója) el sem játszik azzal a hiú ábránddal, hogy a szakmai körökben Rémkirály becenevet kiérdemelt John Wick esetleg megbocsájt.
Az utóbbi években Reeves beleszaladt pár buktába, többek között utolérte a magyar átok (a 47 Ronin nálunk forgott, azok többnyire a pénztáraknál hasalnak), ám most egy viszonylag olcsó (20 milliós) produkcióban olyan acélosan bírja a tempót, vétek lenne 50 évesen visszavonulnia. Noha játszott Shakespeare feldolgozásban (Sok hűhó semmiért), mégis annyira hibátlan a félbehagyott tőmondatok fejlövéssel való lezárásában. A XXI. századi bergmani akcióhős, csendesen mereng, aztán kíméletlenül lesöpri a bábukat a sakktábláról, osztva a halált
Noha grafitcerka egyszerűségű a sztori, megszínezi a törvényenkívüliek saját törvények szerinti játéka. A Svájc semlegességét idéző szálloda, melynek területén nem gyilkolhat senki. Itt az aranykrajcár a legmenőbb valuta, szívderítő a folpackos hullatakarító brigád, na és ahogy a rendőrök illedelmesen távol maradnak a bajtól, az megmosolyogtatóan bájos.
Felettébb stílusos rendezői debütálás, üresjárat mentes 18 karikás akció, hol a mellékszerepekben megvillannak a patinás nevek (Dafoe, McShane), elégedetten áll fel a hétköznapi gonoszságok miatt elégtételre szomjazó közönség. A John Wick nem fog ott tolongani az Oscar mezőnyben, nem is arra gyúrták, meg nem mintha bármit jelentene ez manapság. Viszont a 2014-es leltározásnál pont olyan kellemes meglepetésként íródik fel majd a krónikákba, mint egykoron az Elrabolva.
A szegény blökiről meg még az jutott eszembe, hogy Keanu amúgy a Dogstar nevű bandájában basszusgitározik.
