Foxcatcher


foxcatcher_cover
Foxcatcher (Foxcatcher); rendező: Bennett Miller; szereplők: Steve Carell, Channing Tatum, Mark Ruffalo, Sienna Miller, Vanessa Redgrave; színes, feliratos, amerikai filmdráma, 134 perc, 2014; 16

Két vállra fektetve

Az amerikai kommersz filmeknek van az a rossz szokásuk, hogy a lojalitást, a hősiességet, a bátorságot, az egyenjogúságot és hasonló közhelyes fogalmakat úgy képesek csak napjainkban játszódó történetben bemutatni, hogy valami nagy meccs körül bonyolódik a cselekmény. A Foxcatcher végre egy olyan sport központú film, ami nem „sportfilm”.

foxcatcherFélve ültem le megnézni, mert már előre tartottam tőle, hogy egy újabb pátoszos nyáladzás lesz a testvéri szeretetről, meg a „ha mindent beleadsz, győzni fogsz” amerikai álomról. De nem így lett. Erről akkor bizonyosodtam meg százszázalékosan, mikor feltűnt a színen Steve Carell, és egyetlen gesztusával egyértelművé tette, hogy valami nem stimmel vele, és egy ilyen figura nem kerülhetne be egy szimpla sportfilmbe. Nyilván sokat segített a hatás kiváltásában taszítóra maszkírozott feje, de lássuk be, hogy vérfagyasztó hümmögései és a karakter beteg kiszámíthatatlanságának (amelyre fura módon végig számítasz) ábrázolása kizárólag az ő érdeme.

A cselekményről csak annyit, hogy egy valaha szebb időket látott birkózót ismerünk meg, akit a gödör aljáról halászik ki egy magát Amerika megmentőjének tekintő csóka. Ennek a kihalászásnak pedig – természetesen – meg lesz az ára.

Ahogy kezdtem, nagy erénye a filmnek, hogy bár egyik főszereplője a sport, mégsem kell az utolsó öt percben valami hülye bajnokságon izgulnunk, hogy hősünk bedobja vagy nem dobja, elkapja, vagy nem kapja. Tök mellékes, hogy nyerünk-e olimpiát vagy sem. Ez színtiszta emberi dráma. Ezt – a lassú folyású történetből is kitűnik – nem akarta titkolni a rendező. Hosszan nyújtják az edzés jeleneteit, sokáig eszi Tatum a szánalmas kis instant levesét, percekig kussban ül és tetriszezik a kanapén, vagy éppen a gondos apát – egyébként remekül – alakító Ruffalo kitartóan birkózik gyerekeivel.

gallery25A leghálásabb szerepe azonban Carellnek van. Nem sajnáljuk tőle, mert maximumon fut. Nem egyértelmű, hogy az elvárhatónál rövidebb sortja vagy ápolatlan fogai teszik igazán undorító jelenséggé, de tény, hogy szinte a szájszagát is érzed.

Már csak a színészek miatt is érdemes megnézni a filmet. Érkezik nyilván a kritikai kérdés: másért nem? Hát… most megfogtatok. A történet ugyan nem ereszti a néző figyelmét, de nem is vágja a falhoz. Ám ha nem várod el tőle, hogy megváltsa a világot, akkor azért szerez néhány nagyon „kellemes” meglepetést. (Amennyiben vagyunk olyan perverzek, hogy kellemesként aposztrofálunk tragikus fordulatokat.)

A rendező, Bennett Miller munkáját a Cannes-i Fesztiválon már elismerték. Most arra várunk, hogy a film öt Oscar jelöléséből mennyit vált díjra

8/10

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ti mondtátok: Melyik a legideálisabb randifilm?
Következő cikk Kódjátszma