Csocsó-sztori (Metegol), rendező: Juan José Campanella, szereplők: David Masajnik, Lucía Maciel, Diego Ramos, Fabián Gianola, spanyol-argentin családi animációs film, 106 perc, 2013. (6)
Nem a méret a lényeg.
Az örök gyerek Amadeo és barátai bajba kerülnek. Ki hinné, hogy a megoldást egy csocsóasztal játékosai jelentik.
Már több alkalommal láthattuk, milyen is az, amikor az argentinok filmet csinálnak. Ezúttal az animáció terén próbálkoznak, ráadásul nem is rosszul. Az Oscar-jelölt 
Eszeveszett mesék kapcsán azt találtam írni, hogy az argentin és a magyar állapotok annyira nem is különböznek egymástól. Ezek után mit írjak egy olyan moziról, amiben valaki a világ legnagyobb stadionját akarja felépíteni szülőhelye főterén? Az emberek értetlenül állnak a dolog előtt, pedig arrafelé még foci is van. Az egész a gyerekkori sérelmekről szól, melyek képesek hihetetlen mértékben eltorzítani a személyiséget. Vannak olyanok, akiket egész életükben a bosszú motivál, ettől lesznek híresek, gazdagok, befolyásosak.
Ásznál akkor kezdődnek a bajok, amikor Amadeo bucira veri csocsóban, ráadásul lenyúlja a környék legjobb csaját, Laurat is. Amíg Ászból ünnepelt focista lesz, Amadeo megmarad a csocsónál és Lauranál. A grandiózus terv útjában áll az a hely is, ahol a nevezetes esemény egykoron megtörtént, így a csocsóasztal a szemétdombon végzi. És ekkor megtörténik a csoda, a játékosok életre kelnek, hogy segítenek megakadályozni a város és lakói feláldozását a foci oltárán. Az utóbbi időben szép számmal kerültek a mozikba nem hollywoodi rajzfilmek. Ezeket én két nagy csoportra osztom. Az egyikbe tartoznak azok, melyek megpróbálnak hollywoodiak lenni, de az esetek döntő többségében ez nem sikerül. A másikba pedig azok, melyek az adott nemzet kultúrájából és rajzfilmes hagyományaiból merítenek (igaz, sokszor nemzetközi anyagi és szakmai segítséggel) és általában ez be is válik.
A Csocsó-sztorit az utóbbi kategóriába sorolnám. Még a 3D-vel is ügyesen bánik. Az alkotók nagyon sokszor beleesnek abba a hibába, hogy mint kitörési pont, ezt tekintik az egyetlen lehetőségnek, holott alkalmazását a történet nem indokolja, ráadásul a szükséges technika sem áll rendelkezésre. A karakterek jól sikerültek, az élő szereplők és az életre kelt bábuk között markáns a különbség és ezt nem csak a méretre értem. A történet olyan amilyen, láttam már jobbat is, a célközönséget figyelembe véve tanulság minden esetre van. A párbeszédek viccesek, a humor az egyik fő motívum, a másik a kaland, ez utóbbi rengeteg meneküléssel és rohanással jár, (a mozgás) korrektül megrajzolva. Hasonlóan az amerikai változathoz, nálunk is közkedvelt színészek kölcsönözték hangjukat a szereplőknek, a szinkront tényleg szerettem. És bár nekünk, magyaroknak ez nem mond sokat, a polgármester éppúgy helikopterrel hagyja el a várost, mint 2001-ben az ország elnöke a rezidenciáját, mikor a válság kicsúcsosodott. Akár szeretnénk a gyerekből focistát nevelni, akár nem, apa-fiú mozizáshoz ideális. 
