A Lazarus hatás (The Lazarus Effect), rendező: David Gelb, szereplők: Evan Peters, Olivia Wilde, Mark Duplass, Sarah Bolger, amerikai thriller, 83 perc, 2015. (16)
Fel! Támadunk!
Ahogy mondani szokás, a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Ez a film szó szerint erről szól. David Gelb eddig egyetlen mozifilmet készített Szushiálmok címmel, de az nagyon nem ez a műfaj volt.
Azoknak, akik az erkölcstant választották a gyereknek a hittan helyet, elöljáróban annyit, hogy Lázár volt az, akit Jézus feltámasztott a halálból. A filmnek egyébként van erkölcsi mondanivalója is, de erről majd később.
Az egyetem alagsorában szorgoskodó tudóscsoport célja valójában az, hogy a klinikai halál állapotában lévő emberek életfunkcióit fenntartva több ideje legyen az orvosoknak a beavatkozásra. Hogy ezeket a kísérleteket miért elaltatott kutyákon végzik, nem tudom, minden esetre az egyikük gondol egyet, és amikor már végleg lemondtak róla, feltámad (megijedünk). Mindenki tudja, még az is, aki csak ritkán néz horrorfilmeket, hogy a feltámasztott élőlények az esetek döntő többségében nem hasonlítanak korábbi önmagukra. A feltámasztott kutya is nagyon furcsán viselkedik, függetlenül attól, hogy újdonsült gazdái ébren vannak (megijedünk), vagy éppen alszanak (megijedünk). Ez az áttörés, amiért minimum 3 Nobel-díj jár – ebben az évben az irodalmit és a békét nem osztják ki -, nem maradhat titokban, egy gonosz és kapzsi gyógyszergyár gyorsan be is vásárolja magát az egyetembe és ráteszi a kezét a kísérletre (már megszoktuk). A tudóscsoport tagjai úgy döntenek, hogy a kiköltözésig saját szakállukra folytatják a kutatást, ám egyikük, Zoe (Olivia Wilde) egy értelmetlen és buta balesetben meghal (túl gyorsan történik). A csoport vezetője, Frank (Mark Duplass) – aki nem mellesleg az elhunyt jövendőbelije – gondol egyet és mit sem tanulva a kutya esetéből, feltámasztja a nőt (megijedünk). Zoénak még életében nagyon furcsa álmai voltak (megijedünk), melyek a halálból visszatérve tovább kísértik, és úgy elhatalmasodnak rajta, hogy már képtelen megkülönböztetni ezeket a valóságtól (megijedünk). Ráadásul paranormális képességek birtokába jut, amivel tudóstársai nem igazán tudnak mit kezdeni (megijedünk).
Ha úgy vesszük, a film eléri a kívánt hatást, mert az olyan galamblelkűek, mint én sokszor meg fognak majd ijedni (oda is írtam), de több hibája is van, melyek közül kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy van egy frankó alapszitu, amivel nem tudnak vagy nem akarnak mit kezdeni. Az elején még van egy rövid moralizálás arról, hogy illik-e egyáltalán feltámasztani valakit, vagy nem, de Zoe visszatérésének pillanatától kezdve a kollégái már teljesen mással vannak elfoglalva, nem azzal, hogy ezt a problémakört tisztességesen körüljárják. A másik a parahatás. Késő éjszaka egy alagsori laborban suttyomban kísérletező társaság. Zárt láncú kamerahálózat monitorjain feltűnő furcsa dolgok. Akadozó áramellátás miatt pislákoló neonfények. Valaki, akinél kamera van (Sarah Bolger). Tűzben égő babák. Kaparászó kezek. Vicces kollégák, akik mindjárt meg fognak halni. Egy hálóinges kislány a folyosó közepén (Emily Kelavos). Zseblámpával keresnek valakit, aki végig ott áll mögöttük. Unalomig ismételt elemek. Olivia Wilde az, akit meg kell dicsérnem, végre megtalálták a neki való szerepet, csúnyán kell néznie.
A hozzám hasonló lelkes amatőrök szeretni fogják, a profiknak esti mese helyett ajánlanám. Ebben a hitemben erősít meg a korhatár és a thriller besorolás. A film vége egyébként felveti a folytatás lehetőségét, de ezt úgyis a bevételek fogják eldönteni.
