Argo 2, rendező: Árpa Attila, szereplők: Kovács Lajos, Scherer Péter, Bicskey Lukács, Kiss József, magyar akció-vígjáték, 95 perc, 2015. (16)
Magyar földre magyar gengsztert!
10 évet kellett várni a folytatásra, ami felülmúlja az elsőt és talán nem is akar ennél többet.
Mindenki tudja, hogy Jézus magyar volt, éppen ezért senki nem lepődik meg azon, hogy a világ első floppyja is. Ezt akarják megszerezni a japánok, ezért megbízzák János sant (Kulka János), hogy találja meg a legmegfelelőbb embert a feladatra. A Tejesember (Oszter Sándor) azonban börtönben ül, ezért előbb ki kell hozni onnan. Egy sajnálatos baleset miatt végül Balog Tibinek (Kovács Lajos) és bandájának (Scherer Péter, Bicskey Lukács, Kiss József) kell betörniük a múzeumba és kihozni onnan a floppyt. Ehhez egy számítástechnika tanár (Bán János) segítségét is igénybe veszik, aki nagyon rövid idő alatt a csapat eszévé válik. A poén kedvéért a japánok, a roma maffia (Nagypál Gábos) és a szlovák légierő is vadásznak rájuk.
És igen, az Argo 2 zseniális film. Hogy miért? Mert elhiteti a nézővel, hogy erre van szüksége. Eldönti helyettünk azt a régi vitát, hogy a közönség volt-e előbb, vagy a közönség film, a kereslet határozza meg a kínálatot, vagy éppen fordítva (egy Steve Jobs nevű fickó hülyére kereste magát az utóbbival). Amikor havonta egyszer, fáradtan, kiégett aggyal eljutunk moziba, hosszú percekig körözünk a mélygarázsban üres parkolóhelyet keresve, majd legombolnak tőlünk a pénztárnál és a büfében több ezer forintot, akkor nem feltétlenül vágyunk olyan filmekre, melyek megmutatják nekünk, hogy a világ szar, hiszen ez elől a szar világ elől menekültünk be oda. És nem mindig vágyunk csavaros kémtörténetekre, kosztümös filmekre ódivatú nyelvezettel, mint ahogy arra sem, hogy a rendező kísérleti nyulakként tekintsen ránk, vagy hogy feliratokat olvassgassunk.
Az Argo 2 azért is zseniális, mert elhiteti a nézővel, hogyha a Kill Bill jelenetei egy gémeskút tetején játszódnak, akkor az már magyar. Elhiteti velünk, hogy nem másol unásig ismert filmeket (Quentin Tarantino, Guy Ritchie) és módszereket (Michael Bay) – amiket már évekkel ezelőtt is ciki volt másolni -, hanem megmutatja, hogy látod, ezeket én is meg tudom csinálni tizedannyi pénzből. Ahogy a nézőnek, úgy a színészeknek is ki kell engedniük időnként a gőzt, ebben rejlik az olyan vígjátékok sikere, mint amilyen az Üvegtigris, ami egészen addig volt élvezhető, ameddig nem lett izzadtságszagú. 
Miért ne lehetne ugyanezt megtenni egy akció-vígjátékkal? De az Argo 2 a legjobban attól működik, hogy másfél órára összehoz olyan embereket, akik az életben talán soha nem vegyülnének egymással. Mert a készítők pontosan tudják, hogy az egyetemi tanár ugyanúgy baszdmegol, mint a segédmunkás, legfeljebb odafigyel arra, hogy azt ne mások előtt tegye. A készítők azt is tudják, hogy senki nem pukizik rózsaillatút, mint ahogy azt is, hogy gyereket lerúgni, öreg néninek beszólni és folyamatosan káromkodni nem szép dolog. Az Argo 2 felment minket ez alól a teher alól azzal, hogy mindezt megteszik helyettünk mások és mi ezért nagyon hálásak vagyunk. Annyira hálásak, hogy fel sem tűnik a béna CGI, a rengeteg szponzor, a Família Kft-t itt-ott megszégyenítő képi világ, mint ahogy az sem tűnik fel, hogy a szlovák légierőben nincsenek Gripenek – főleg nem magyar felségjelzéssel -, de ha lennének, akkor sem támadnának levegő-levegő rakétával földi célpontra.
Az Argo 2 ezen felül – talán előre megfontolt szándékkal, talán nem – egy újabb lökést ad a filmkritikusok és a nézők között feszülő ellentéteknek. Ja, és nyugodtan röhögjünk Balog Tibin, amiért nem tudja, mi az a dongle, miközben jó eséllyel mi sem.
