Saul fia


saulfiaSaul fia, rendező: Nemes Jeles László, szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor, magyar filmdráma, 107 perc, 2015. (12)

Kamera által homályosan

Az elsőfilmes rendező nagy fába vágta a fejszéjét. A filmet megnézve egyértelművé válik, hogy a fejsze pengéje éles, a nyele pedig szakértő kezekben van. A Holokauszt témája egyébként sem könnyed, a szokatlan ábrázolásmód pedig még jobban megdolgoztatja a nézőt.

Saul_fiaA cannes-i díjeső, a filmet az egekig magasztaló kinyilatkoztatások, a számtalan látható, hallható, olvasható interjú és a gyalázkodó megjegyzések mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezek nincsenek rám hatással, de az alábbi kritika száz százalékban az én véleményem. Éppen ezért előrebocsátom, nem fogom boncolgatni a Holokauszt problémáját, megteszik helyettem – már hozzá is kezdtek – az önjelölt szakértők.
Az egyik legfontosabb dolog, amitől ez a film más, hogy a főszereplő, Saul (Röhrig Géza) a sonderkommando tagja, és mint ilyen, egy fogaskerék a halálgyár gépezetben. Bár a helyzete kivételesnek tekinthető – példának okáért sokkal emberibb körülmények között van elszállásolva és az életét sem lehet csak úgy, kvázi kedvtelésből kioltani -, fontos leszögezni, hogy ez nem egy önként választott tisztség, hanem egyszerűen kijelölték rá és csinálnia kell, ha tetszik, ha nem. Ő pedig csinálja. Robot módjára, lélektelenül. Terelgeti a transzportokat, értékeket keresve átkutatja a ruhákat, elszállítja a hullákat, felsúrolja a gázkamrák falát és padlóját, szenet lapátol vagy éppen az elégetett holttestek hamuját szórja a közeli folyóba. Azt, hogy meddig, nem tudja, de egyszer (3-4 hónap) rá is sor kerül és a többiek sorsára jut. Innen normális körülmények között nincs kiút. Élve semmiképpen. Mire a többség feleszmél, már halott. A sonderkommando tagjait nem véletlenül nevezték a titkok tudóinak. Egy nap meglát egy fiút, akiről úgy gondolja, hogy az övé és el akarja temetni. Nem tudjuk, hogy a fiú valóban az övé-e. Saulnak hirtelen célja lesz és ez megint egy olyan dolog, amivel eddig nem nagyon találkozhattunk. Ez a cél egyrészt összeegyeztethetetlen a koncentrációs tábor működésével, másrészt társait is veszélybe sodorja vele. Onnantól kezdve, hogy nem az élet a veszítenivalója (már amúgy is mind halottak vagyunk, mondogatja), hanem az, hogy fia temetetlenül marad, teljesen megváltozik a viszonya saját magával és a külvilággal.
A színészi múlttal nem rendelkező Röhrig Géza nagyon jól kapta el a karaktert.  Rövid kérdések, rövid válaszok, semmi felesleges beszéd. Ha kell, a bizalom elnyerése érdekében lakatosnak áll vagy csomagot csempész, másokat egyszerűen félrelök az útjából. Egy rabbit kell találnia, ennek rendel alá mindent, így azt vesszük észre, hogy a szigorú rend és hierarchia ellenére Saul a legváratlanabb időpontokban a legváratlanabb helyeken bukkan fel.  Annyira a célra koncentrál, hogy bár bejárja az egész tábort, mi az egészből csak hangokat – a zene csak zavarna – és homályos képeket kapunk (4:3-as képarányban, 35 mm-es filmre forgatva). Csak azt látjuk, amit ő lát, helyesebben, amit ő akar látni és felfogni ebből az egészből. Persze nagyon jól tudjuk, mi történik. Mindezek a képért és a hangért felelős gárda munkáját dicsérik. A film nem áll meg a gázkamráknál, meg meri lépni azt, amit mások eddig nem. Nincsenek benne jók és rosszak, nácikat szinte nem is látunk. A jó és a rossz egyszerre van jelen Saulban. Az én olvasatomban elsősorban az értelemre hat és ez sokkal nehezebb.

10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (87.)
Következő cikk 40 éve varázsol az ILM