Víkend, rendező: Mátyássy Áron, szereplők: Lengyel Tamás, Simon Kornél, Gryllus Dorka, Árpa Attila, magyar thriller, 100 perc, 2015. (16)
Székely vágta
Az első magyar szarvasvadászos thriller – így azonosítja magát a film és nem is hazudik, mert tényleg lelőnek benne egy szarvast és tényleg van benne izgalom. Meg még sok más minden, amire talán nincs is szükség.
Mindenki szeretne ott lenni a magyar film támadásánál, de sajnos van egy rossz hírem. Nem egy kirobbanás szerű valamit kell keresni, ami ledönti az embert a lábáról, hanem sok apró jelet, különböző műfajú, színvonalas alkotásokat, melyek időről időre felbukkannak (mint ahogy azt az elmúlt években meg is tették). Másrészt ehhez sokkal nyitottabbnak kell lenni, mert mégis mit várunk, ha egy holokausztfilmre már csak azért sem ülünk be, vagy lehülyézünk mindenkit, aki látta az Argo 2-t. Na de nézzük, teljesült-e az alkotók szándéka (legalább részben), működik-e a Víkend thrillerként? Nos, igen is, meg nem is.
A film a fővárosi, sikeres, negyvenes újgazdagok sanyarú életét hivatott bemutatni látszólag érintetlen és szelíd, valójában nagyon is vad és veszélyes környezetbe helyezve a szereplőket. És hát mi a fővárosi, sikeres, negyvenes újgazdagok ellentéte? Hát a székelyek. Sajnos az egész film erre a félreértésre épül és még azt sem hajlandó figyelembe venni, hogy hőseink egyike – gyökereit nem felejtve – éppen erről a környékről származik, a másik pedig dörzsölt és gátlástalan építési vállalkozóként bárkivel képes megtalálni a közös hangot simulékony természetével. Egy megnyert pert megünnepelendő a fővárosból – amit rendre Budapestnek neveznek, én harminc éve itt élek és csak Pestnek – hárman érkeznek Erdély hegyei közé, egy ügyvéd házaspár és a feleség legfontosabb ügyfele, az előbb említett építési vállalkozó. Őt azért fogták perbe, mert egy építkezésen több munkás is meghalt, de hát pénz beszél, a szakértői vélemény szerint nem történt mulasztás. A vadászat egyszerre ünneplése a sikerrel zárult tárgyalásnak és egyszerre szolgál az elmúlt hetek, hónapok történései okán felhalmozódott feszültség levezetésére. Az már csak hab a tortán, hogy az építési vállalkozó legszívesebben az erdő közepén megdugná az ügyvédnőt a tutyimutyi férje szeme láttára. A vadászat során véletlenül lelőnek egy helybélit (soha ne célozz zörgő bokorra, ha nem tudod, mit is rejt valójában). Az esetnek szemtanúja is van, ami félreértésen és megtévesztésen alapuló halálesetek láncolatát indítja be, a fővárosiak arroganciája pedig átcsap az életükért való küzdelembe. Mindenki megzsarol mindenkit és már senki nem bízik senkiben.
Thriller ide, thriller oda, csavarból elég lett volna kevesebb is és az sem ártott volna, ha van legalább egy szereplő, akiért izgulhatunk, de ebben a filmben mindenki egy utolsó szemét. A hangulattal egyébként nincs baj, a fényképezés, a vágás és a zene megteremti a feszültséget, amit aztán a színészek csaknem ki is nyírnak, mert a karakterrel való azonosulás kimerül a görcsös igyekezetben (jaj, csúnyán kell beszélnem, jaj, le kell néznem szegény székelyeket, jaj, szexelnem kell egy istállóban stb.). Talán Árpa Attila az egyetlen, aki élvezte, hogy azt csinálja, amit és hogy ott van, ahol. Az irány egyébként jó, egyáltalán nem ciki a Víkendet szeretni, de el kéne végre hinni, hogy azért, mert valami a mienk, még nem kell feltétlenül kicsit sárgának és kicsit savanyúnak lennie. Ehhez persze az kéne, hogy ne a narancsban keressük a megoldást, hanem mondjuk a nagy, kerek, zamatos magyar kajsziban.
