Roger Waters: A Fal (Roger Waters: The Wall); rendező: Sean Evans, Roger Waters; főszereplő: Roger Waters; brit koncertfilm; 133 perc; 2014 (12)
Nem itt jöttünk be?
Az ön-újrahasznosításban jó ideje jeleskedő Roger Waters 2010-ben gondolt egyet, és újra színpadra vitte a 90%-ban általa írt, viszont még a Pink Floyddal rögzített The Wall című albumot. Egy három éves koncertkörút kerekedett a kezdeményezésből, a végeredmény pedig minden idők legnagyobb bevételű turnéja, amit egy szólóénekes adott elő, és most kapunk egy mozifilmet is.
Tinédzserkoromban két nagy zenei megvilágosodásom volt: az egyik a Beatles, a másik a Pink Floyd. Utóbbi azzal kezdődött, hogy kiskoromban mindig rettegtem belenézni a Wall dupla borítójába, de aztán egy tévéműsor mindent megváltoztatott. Ebben az adásban láttam egy koncertvideót, ahol a Pink Floyd a Run Like Hellt játszotta, én meg hosszú idő után ismét leemeltem a már annyira nem félelmetesnek tűnő albumot, abban a reményben, hogy megtalálható rajta valahol ez a dal. A negyedik, vagyis utolsó oldalon aztán rá is leltem, de nem bántam, hogy csak a 22. szám volt az, amit én keresek, mert az előtte lévő 21 is nagyon tetszett (akárcsak a maradék négy a végén). Utána aztán éjjel-nappal ezt a két korongot hallgattam, és a mánia olyan szintre jutott nálam, hogy egyrészt minden szöveget megtanultam, még az összekötő dumákat is („this is a collect call from Mr Floyd to Mrs Floyd, will you accept the charge from United States?”), és később elkészítettem a szerencsére sehol nem publikált saját műfordításomat a teljes lemezről.
Roger Waters az eredeti Floyd turné 30. évfordulóján nekiállt ismét turnézni az albummal, a 219 fellépést számláló körút pedig kétszer is érintette Budapestet. Ott voltam 2011-ben a Papp László Sportarénában, és két évvel később a Puskás Ferenc Stadionban is – szinte teljes egészében ugyanazt láthattuk mindkétszer, csak az Arénában sokkal hatásosabb volt az 5.1, de hát az értelemszerűen jobban működik zárt térben. A show megosztotta az embereket, mert egyrészt hihetetlen profin kivitelezett volt, ugyanakkor a megalomán ex-Floyd-vezér olyan ideológiai katyvaszt zúdított a nézőkre, amin lehetetlen volt kiigazodni. Most harmadszor, és immáron filmen visszanézve sem könnyű kibogozni, hogy vajon mit akar Waters.
A film koncertfilm is meg nem is. Végignézhetjük az egész show-t, de a néha rátonyis túlspilázásra is hajlamos Waters nem éri be ennyivel. Az elején maga Liam Neeson mond bevezetőt, és az a furcsa, hogy a Madison Square Gardenben tartott koncertet konferálja fel, holott a film láthatóan több különböző helyszínen lett felvéve: a falra írt feliratok alapján nyilvánvaló, hogy időnként Oroszországban járunk, aztán Waters franciául mond beszédet, később meg spanyolul is megszólal. A lényeg azonban nem ez, hanem kapunk egy kerettörténetet. Az idén már 72 éves rocksztár előbb ellátogat Franciaországba, majd Olaszországba is. Lényegében a karrierje nagy részét arra építette, hogy az apja II. világháborúbeli halálának állítson emléket: Eric Fletcher Waters 1944-ben Olaszországban halt meg, úgy, hogy fiával soha nem találkozhatott. Ebből a filmből aztán kiderül egy sokkoló info, ugyanis Waters nagyapja is világháború áldozata lett, csak ő az elsőé, és őt meg Eric Fletcher nem láthatta soha. Roger mindkét emlékhelyre ellátogat, és eltrombitálja az emlékükre az Outside The Wallt. Mindenki döntse el maga, hogy ez mennyire hatásvadász, ami viszont számunkra még pluszban érdekes, hogy a filmben felbukkan Peter Medak filmrendező (az ő nevéhez fűződik a Rómeó vérzik, de rendezett Breaking Bad és Hannibal epizódot is), aki elmeséli, hogy gyerekkorában hogyan menekült el Budapestről a családjával a nácik elől.
