Az Y generációs Harcosok klubja, ahol egész estés film helyett sorozat formát kapunk. Kicsit jobbak a vágások, ugyanaz ellen a rendszer ellen lázadunk még mindig, csak más a díszlet, okosabbak a telefonok, stilizáltabbak az életviszonyok és már egyre kevésbé vagyunk meggyőzhetőek arról, hogy valóban akarjuk e ezt a forradalmat ami valami láthatatlan, de a hétköznapjainkba szivárgott korrupt hatalom ellen irányul.
A Mr. Robot egy meglehetősen friss sorozat, amit az USA Network vetít. Úgy látszott most valami nagyon egyedi fába vágták a közmondásos fejszéjüket az új dráma-thrillerükkel, ami egy öntörvényű számítógépzseniről szól, aki meghackelni készül minden mocskos nagyvállalatot, hogy ezáltal kitörjön egyfajta III. világháború, csak a fegyverek ravaszai helyett a klaviatúrákon izzadnak az ujjak.
Az üzenet nagyon egyszerű, nyersül őszinte és könnyen befogadható, azonosulási alapnak pedig olyan szinten kiváló, hogy a könny is kicsordul tőle örömében:
„FUCK SOCIETY”
Persze nem most látunk először spanyolviaszt, számtalan mennyiségű mozgóképes dolgozta már föl ezt az életérzést. A legérdemesebb példa erre David Fincher Fight Clubja, ami annyira kultikus, hogy felesleges rá szavakat koptatni, mindenki ismeri a történetet, úgy összességében a legzseniálisabb korfilm a rendszer ellen való lázadásról és szinte ijesztő belegondolni, hogy még mindig mennyire aktuális. Persze mindig kell egy központi karakter, valaki, aki ugyanolyan megszokott díszletben éli az életét, ugyanazokat a munkákat dolgozza, mint mi, ugyanazt eszi, nem a Kryptonon született, hanem a János Kórházban és ugyanúgy lakbért kell fizetnie, mint nekünk, azonban valahogy bekattannak, vagy felszínre tör a világmegmentő énjük, amit mindenki más gondosan elnyom magában. Azonban öntörvényűségüknek köszönhetően a saját morális skálájukon ítélik meg az igazságot. Ám az eszközeikkel nem mindig tudunk rögtön egyet érteni. Ilyen volt Scorsese cinikus világnézetek valló paranoid Taxisofőrje is. Azonban minden bizonytalankodásunk ellenére is drukkolásra szorul össze az öklünk és őszintén reméljük a sikerüket. Sorozatban hasonló karakter volt Dexter, aki saját szociális képtelenségét szerette volna leküzdeni, de nagyon ügyesen átdefiniálta a gyilkolászást a világmentetés fogalomtárába. Mi meg elhittük neki.
És mi más lehetne jobb téma az aktuális kor elleni lázadásnál, hiszen én például megnyitom a csapot és folyik belőle a víz, közben pörög a vízórám, a világ másik felén szomjan halnak a csecsemők, egy felsőbb réteg meg olyan import ásványvizet szürcsölget, ami márkájának a nevét valószínűleg akkor sem tudnám helyesen leírni, ha rágugliznék. Ki ne érezné, hogy valami nincs rendben a világgal ilyen folyamatok láttán. A középosztály meg könnyen lázad, mert van rá ideje a multik szürke árnyékában, amit ők maguk tartanak életben. Azonban kifejezetten radikális mozdulatok nincsenek. Eszmék és találgatások végtelensége, egy szövevényes világ, egy olyan számítógépekbe kódolt társadalomban, ahol már minden virtuális térben történik.
A Mr. Robot főszereplője pontosan ennek a színtérnek a katonája. Elliot (Rami Malek) könnyen igazodik ki ebben a világban, bár megváltoztatni nem tudja, de mindenkinél egyszerűbb a dolga, ő ugyanis egy számítógépes zseni. Hősünk azzal tölti idejét, hogy meghackkel embereket, így nem maradnak számára titkok; tudni fogja hogy mire költöttük a fizetésünket, az anál-szexes pornót preferáljuk e vagy sem, illetve kivel és mit leveleztünk… Elliot azonban híján van a szociális képességeknek; amennyire magabiztosan mozog a számítógépes valóságban, annyira esetlen a kézzel fogható realitásban. Az emberi kapcsolatait nehezen tartja kézben, magányos típus, teljesen olyannak tűnik, mint Dexter, leszámítva, hogy jobban tudja definiálni a szociális problémáit és nem érzelemmentes. Néha kábítószerezik, viszonya van a dílerével, közben kimondatlanul szerelmes a gyerekkori barátjába és képes átlagpolgár módjára munkába járni minden nap. Ami szimpatikussá teszi, hogy egy úgymond világmegváltó szerepben tetszeleg és ezt ki is mondja nekünk.
A Mr. Robot pilotja volt a legjobb a mostani újoncok közül; erős volt mind történetileg, mind képileg, mind karakterileg. (Ezt valószínűleg annak is a köszönhetjük, hogy az első részt Niels Arden Opkev rendezte, aki az eredeti Tetovált Lányt is jegyzi.)
Elliot elítéli a társadalmi konvenciókat, egy kapucnis felsőben jár – mint egy aktuális Donnie Darko – ami inkább rejtőzködés, mint stílus. Mindig a legrosszabbat feltételezi az emberekről és ami őszintén elkeseríti és kiábrándítja, hogy szinte soha nem cáfolnák rá a feltételezéseire. Nappal egy biztonsági cég munkatársa, akik egy kimondottan hatalmas másik cég alá dolgoznak be, ami a főszereplőnek vágya lesz, hogy tönkretegyen. A történet elején meghackelik Elliot munkahelyét, amiről kiderül, hogy egy személyesen neki szánt üzenet volt valójában. Ezután felkeresi őt egy csoport, egy magát Mr. Robotak nevező idősebb férfival az élen, akik egy pénzügyi válság előidézésén szervezkednek ami által minden adósságot eltüntetnének a virtuális színtérből és egy hatalmas történelmi vagyon-újra-elosztást idéznének elő.
Közben persze Elliotot az a paranoia kísérti, hogy valaki követi őt, és ez be is igazolódik amikor a tönkretenni kívánt cég kisfőnöke magához rendeli őt. Innen indul be a történet annak mentén, hogy Elliot egyre több és veszélyesebb helyzetbe keveri magát mindkét oldalon.
Szóval volt itt cliffhanger, egy beteges módon szexi főszereplő, egy érdekes történet, egy jó téma, gyönyörű vágóképek New York-i díszletben, jó szövegek és állítólag az egész hackkelés is sokkal hitelesebben van megcsinálva, mint az ezelőtt ezzel foglalkozó filmekben/sorozatokban.
Azonban a kezdeti káprázatosság után a következő részek izgalma csökken és kidomborodnak a hibák a sorozatban, pedig csont nélkül rendelték be a második évadot. A sorozat egyik problémája a fiktív részek, hallucinációk voltak, amikből néha egész egyszerűen csak túl sok van és egy borzasztóan olcsó eszköznek tartom. Nagyon egyszerű mindenféle felelősség nélkül összezavarni a nézőt olyan jelenetekkel, amikre később azt mondhatják, hogy ezek csak a képzelet szüleményei voltak. Aztán a karakterek néha zavaróak lettek, túl klisésre sikerültek, emiatt egysíkúak, amiből egyenesen következik, hogy túl kiszámíthatóak, velük együtt pedig a cselekedeteik is .
Ráadásul ami a legszembetűnőbb, hogy nincs meg a szereplők között a kémia. Nagyon határozott mozdulatokkal lettek kiválogatva, de mintha megfeledkeztek volna arról, hogy milyenek lesznek együtt. Elég ha csak arra gondolok, hogy a The Killingben milyen volt Linden és Holder párosa, aki szavak nélkül is gyönyörűen olvadtak egy párosba, de itt ez nincs meg.
A legnagyobb szerencsénk tényleg az, hogy Rami Maleket (Házi Háború, Éjszaka a Múzeumban) kérték föl a főszerepre, aki nem átlagosan szépfiú, de nem lehet nem őt figyelni. Bár mindenki tisztességesen játssza a rá szabott szerepet, muszáj kiemelni a Tyrell Wellicket alakító, svéd származású Martin Wallstörm, aki a második legélvezhetőbb színészi alakítást nyújtja és nem feltétlenül csak azért, mert kellően érdekes a karaktere; ugyanilyen jól működik Mr. Robot szerepében Christian Slater is.
Sam Esmail társadalomkritikája a Mr. Robottal elsőre sablonosnak tűnhet, de nem tud unalmas lenni a téma az aktualitása miatt. A sorozatok meg sokat változtak az utóbbi évtizedekben, ez már nem az a korszak, amikor belelóg a dél-amerikai szappanopera kiélt-fejű szépségkirálynőinek arcába nagymamám horgolt terítőjének a sarka. Nagyobbat szólnak, mondani akarnak valamit; jelen esetben csak annyit, hogy Fuck society, de ez egyáltalán nem baj.
