45 év – kritika


45 év45 év (45 Years), rendező: Andrew Haigh, szereplők: Charlotte Rampling, Tom Courtenay, Geraldine James, Dolly Wells, angol filmdráma, 95 perc, 2015. (12)

A szerelem kortalan

Kate (Charlotte Rampling) és Geoff (Tom Courtenay) 45 éve élnek boldog házasságban, lelkesen készülnek az évforduló megünneplésére. Néhány nappal a várva-várt nap előtt a férj hírt kap fiatalkori szerelméről, az esemény pedig évtizedek óta elhallgatott titkokat hoz felszínre a házaspár életében. Andrew Haigh rendező mesterművében Charlotte Rampling remekel.

Nagyon kevés rendezőnek sikerül olyan finoman elkapnia a lényeget, megfogalmaznia a kimondhatatlant, ahogyan azt Andrew Haigh teszi a 45 évben. A rendezőnek a kiváló témaválasztás is segítségére szolgál, hiszen láttunk már filmet szerelemről sokat, koros házaspárról is, sőt, ma már attól sem jön senki zavarba, ha a vásznon idős emberek szexuális életébe nyerünk bepillantást. A 45 év azonban olyan témát feszeget, amiről sokan szerintem nem is mernének beszélni, megkérdőjelezi ugyanis az örökké tartó szerelem és összetartozásról szőtt idealista elképzeléseinket. Haigh zsenialitása abban is rejlik, hogy mindemellett sikerül olyan természetességgel döngetnie a tabukat, hogyha nem figyelünk eléggé, talán még át is siklunk felettük. Ennek nagy valószínűséggel egyébként az lehet oka, hogy filmje tökéletesen manírmentes: a rendezői szándék száz százalékban egy történet elmesélése, nem akar megbotránkoztatni, nem erőlködik, hogy valami újat mutasson, egyszerűen elmesél egy történetet, a maga fájdalmasan szomorú, pőre valóságában. A filmet nézve az az érzésünk támad, mintha egy valódi életbe kapcsolódnánk be, ahol emberek élik az életüket, mi pedig pár napra melléjük szegődünk és figyeljük őket. Mindezt persze úgy, hogy nincsenek benne hiperrealista jelenetek, amik a képünkbe tolják: ilyen az élet, fiacskám.

45 év45 év rengeteg idő, manapság szinte elképzelhetetlen, hogy egy pár együtt lehúzzon ennyi időt. A film szereplőinek sikerült, méghozzá úgy, hogy szemmel láthatóan nem törtek meg, nem fásultak el az együttélésben, boldogan és szeretettel várják évfordulójukat. Haigh nagy húzása, hogy bemutatja, ahogyan Kate szinte ugyanolyan rutinszerűen szervezi az ilyenkor kötelező ünneplést, mint ahogyan teát főz férjének, vagy eljár a helyi közösségi klub programjaira. Nem okoz különösebb örömet, azonban ha már van, meg kell csinálni. A konfliktus sem olyan egyértelműen körülrajzolható, inkább csak úgy beszivárog életükbe, majd szép lassan egyre nagyobb bajt okoz. Őrjítő, hogy a feleség nem érti, mi áll pontosan a németül írt levélben, csak férje eltorzult arcából és néhány „lerázós” információfoszlányból kénytelen megpróbálni összerakni, miről is van szó. 45 év alatt kiismerte annyira férjét, hogy tudja, mikor van baj, és mikor indokolatlan az aggodalom. Kate látja, hogy a hír a kelleténél jobban megrázta férjét, egy halott régi szerető miatt azonban nyilvánvalóan fölösleges vitatkozni. Az látszik Kate arcán eleinte, hogy igyekszik természetesen reagálni erre a meglehetősen bizarr és a körülményeket tekintve mindenképpen alkalmatlan eseményre. Férje furcsa viselkedése azonban arra készteti, hogy ásson mélyebbre a múltban, ahol azonban olyasmit talál, amiről – lehet – jobb lett volna nem tudni.

Haigh azt a romantikus elképzelést cáfolja meg végtelenül cinikus módon, hogy 45 év közösen leélt házas év a legékesebb bizonyítéka a szerelemnek. Ez nem minden esetben igaz. Mint ahogy az sem, hogy ennyi idő után egy párnak nincsenek elvárásai egymással szemben, már csak úgy élnek egymással megszokásból. A film pesszimista hangulata ellenére életigenlő üzenetet hordoz, miszerint van szerelem és kell is lennie, akár idős korban is.10_10

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Mr. Robot 1. évad - kritika
Következő cikk A hét röhögései (106.)