Victoria


VictoriaVictoria, rendező: Sebastian Schipper, szereplők: Laia Costa, Frederick Lau, Franz Rogowski, Burak Yigit, német thriller, 140 perc, 2015. (16)

Hogyan tud az életed fenekestül felfordulni 140 perc alatt?

A Victoria egy különleges bűvészmutatvány, s bár minden varázslatnak megvan az a veszélye, hogy a trükköt megismervén az egész produkció egy olcsó bazári mulatságnak tűnjön, itt szerencsére a trükk a filmélmény szerves részévé válik.

VictoriaA történetre felesleges pár szónál többet vesztegetni, egyrészt, mert faék egyszerűségű (maga a rendező is elmondta, hogy a forgatókönyv kb. 12 oldalból állt), másrészt mert balul elsült bankrablásos sztorival is Dunát lehet rekeszteni. Akit mégis érdekel, annak röviden összefoglalva a lényeget: Egy Berlinben élő spanyol lány (akit minő véletlen Victoriának hívnak) egy átmulatott éjszaka után összeismerkedik pár lakótelepi sráccal, majd valamilyen régi börtönben történt bevédés törlesztéseként egy szempillantás alatt a nyukukba szakadt bankrablás közepén találják magukat. Mivel az ilyen történetek a mozivásznon ritkán kecsegtetnek sikkerel, természetesen a menekülés és lebukás itt sem maradhat el.

Igen, alapjáraton tényleg ennyi volna a történet, egy egyszerű tartalomismertetést olvasva simán leírhatnánk magunkban az egészet, ám ekkora hibát még véletlenül se kövessünk el, hiszen még nem ejtettünk szót a varázslatról. A Victoria ugyanis egy olyan film, amit az elejétől a végéig egy snittben vettek fel. Nincs vágás, nincs számítógépes utómunka, nincs jótékony CGI snitt átmosás, mint a Birdmanben, itt kérem szépen 138 perc alatt történik minden, valós időben, valós helyszíneken. A kamera nem távolodik el egy pillanatra sem Victoriától, ott táncolunk vele a sztori kezdetén a techno buliban, mögötte ólálkodunk, amikor megismerkedik a négy egyszerű, de amúgy szimpatikus sráccal, hogy aztán uszkve egy óra után nyakunkba zúduljon egy tömény adrenalin-koncentrátumm a már említett rablással és meneküléssel tarkítva.

VictoriaA masszív bulijelenetes nyitány után a film egy kissé leül, a végefőcím után mégis úgy gondoltam, hogy a hosszú felvezetés nélkül nem ütött volna ekkorát főhőseink kálváriája. Az első óra unalmasnak tűnő alapozása éri azt el, hogy a második szegmens ilyen zsigeri szinten működik. A felvezetés pont elég időt hagy arra, hogy az egyre gyorsabb vágásokhoz szokott agyunk átkapcsoljon, a film teljesen berántson és szinte elhagyva testünket, mi is ott legyünk a fiúkkal, mi is a társaság részesei legyünk, kvázi kialakuljon egy virtuális haverság, flörtölgessünk, iszogassunk, viccelődjünk Victoriával. Így mire az események drámai fordulatot vesznek, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy a moziszékben szorongva, hatalmas gombóccal torkunkban, legszívesebben üvöltenék a szereplőknek merre meneküljenek. A filmnézés már-már virtuális valósággá lényegül (az idegesítő szemüveg nélkül).

Persze a Victoria sem tökéletes, néha kicsit megterhelő a kézikamerás rángatózás, de máshogy talán lehetetlen egy ilyen technikai kihívást megoldani. Az apróbb üresjáratokon könnyedén túlbillent a kitűnő zeneszerző, zongorista Nils Frahm csodálatos filmzenéje. Egy ilyen filmnél a színészeken is rengeteg múlik, meg is lepődtem, hogy a sok improvizációs jelenet ellenére is milyen sallangmentes alakításokat láthatunk.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Victoria az utóbbi évek egyik leghatásosabb filmje, mely meghálálja minden vele töltött percét és külön ajánlom mindenkinek moziban való megtekintését, mert ha valahol, akkor itt könnyedén elronthatjuk a varázslatot egy közbeiktatott kaja/pia/pisi-szünettel.

10_9

https://www.youtube.com/watch?v=5MgH7ddxaZ0

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jean-Claude Van Damme halállistája
Következő cikk Legenda - kritika