A sebész (The Knick), rendező: Steven Soderbergh, forgatókönyvíró: Jack Amiel, Michael Begler, főszereplő: Clive Owen, színes, amerikai drámasorozat, 58 perc, 2 évad, 2014
Ha van olyan szituáció, aminek örülök, hogy nem voltam részese, az kétség kívül az amikor egy huszadik század eleji kórházban, egy neves kokainista orvos, kísérleti jelleggel próbál megoperálni. Pedig A Sebész pontosan ilyen helyzeteket mutat be Clive Owennel a főszerepben, amikor a mai orvoslásban ismert rutin eljárások még a kezdeti szakaszban voltak és nem csak a páciensek betegségeivel szembesülünk, hanem az adott kor tüneteivel is – mint például a rasszizmus – amiket sem morfiummal, sem sebészkéssel nem lehet kezelni.
A sebész egy olyan kórház történetét mutatja be, amilyennel sorozatban még nem nagyon volt dolgunk. Hiába szocializálódtunk a Vészhelyzeten és élveztük Doctor House megfejtéseit vagy folytunk bele a Grace Klinika történéseibe, ez a kórház-sorozat teljesen más ezekhez képest. Az egyetlen hasonló koncepciót talán a Bulgakov adaptáción nyugvó A Young Doctor’s Notebookjában kaptuk meg, ahol Danielle Radcliffe és Jon Hamm szintén a huszadik század kezdetén operálták a betegeiket egy jó adag fekete humorral. Azt hinnénk, hogy mindent láttunk már ebben a témában, de aztán 2014-ben Sodenbergh megrendezte nekünk a 10 részes Sebészt, amiben olyan mennyiségű vérrel találkozunk, mint amennyi tudásra és válaszokra éhező pillantással a kor orvosainak tekintetében.
A XX. század elején járunk valahol New Yorkban, ahol Dr. Thackery (Clive Owen), a helyi sebészet egyik legnagyobb koponyájának kikiáltott orvosa, egy kisebb színházteremben tartja operációit. Olyan beavatkozásokon kísérletezik, ami miatt akkoriban egyesek őrültnek tarthatták, napjainkban viszont az akkor tett felfedezéseket már rutinműtétként kezeljük. Dr. Thackery a központi figura a sorozatban, az a fajta megszállott zseni, akivel nem könnyű azonosulni, mert nem mindennapi életérzés, hogy valaki a Nobel díjat hajtja és azon kísérletezik hogyan lehetne eredményesen császármetszéssel a világra hozni a kisbabákat úgy, hogy az anyjuk is életben maradjon. A nézőnek át kell állítania az agyát és fel kell fognia, hogy ami mostani szemmel nézve mezei hentelésnek tűnik az bizony akkoriban az egyetlen opció volt arra, hogy valakit életben tartsanak. 
Egy kicsit olyan az egész, mintha fel akarná nyitni a szemünket és kegyetlenül vágja az arcunkba, hogy nem kell alapnak venni azt, hogy az emberek különféle vércsoporttal rendelkeznek, mert kegyetlen sok halál és pihenés nélkül eltöltött munkaóra áll abban, hogy egyes orvosok a tudománynak szentelték az életüket. A sebész ezt persze nem egy fellengzős stílusban közli velünk, ahol aranykezű és áldott életű hősöket próbál elénk tárni, hanem hétköznapi orvosokat mutat be, mint Thackery, aki bár zseni volt, semmi nem gátolta meg abban, hogy kokainfüggő legyen, aki minden műtét előtt a lábujjai közé juttat be egy adagot a szerből, és nem azért teszi ezt, hogy ne legyen látható nyoma a függőségének, hanem azért, mert a karján már nem maradt olyan véna, ahol ezt meg tudná tenni. Ítélkezni pedig nem fogunk, mert ez még mindig az a korszak, amikor csodaszámba ment, hogy egy kórházba egyáltalán bevezették az elektromos áramot, és a röntgengépet épp azon a héten találták föl.
A sorozatnak nincs konkrét átívelő szála, ami egy egész évadot felölelne és valami izgalmasnak tűnő gyilkosságot próbálna feltárni, mint ahogy ahhoz ma már rutinosan hozzá vagyunk szokva. Egész egyszerűen csak az adott korra fókuszál rá, amit azáltal tud rendkívül élesen bemutatni, hogy összeismertet minket a kórház dolgozóival és azok mindennapjaival. A mellékszereplők jobbnál jobbak. Megismerhetjük a mentőst, aki akkoriban még nem villogó szirénával érkezett a helyszínre, hanem egy lovaskocsival és sietségének oka nem nemes szándékból eredet, hanem a fejpénzből, amit a betegek után kapott, amiket leszállított a kórháznak, hogy az orvosok rajtuk kísérletezhessék ki a legújabb kutatásaikat. A kórház csapatát erősíti az az apáca is, aki napközben isten igéjét prédikálja, miközben éjszakánként jó pénzért abortusz műtéteket hajt végre az arra rászoruló nőknél.
A sebészet frissen leszerződött új orvosa pedig bármennyire tanult és remek orvos, képtelen elismerést kivívni mind a páciensektől, mind a kollégáitól, mert afro-amerikai. A rasszizmus pedig éppen tombol az utcákon és az emberekben, így titokban berendez magának a saját keresetéből egy földalatti műtőt, ahol azokat a betegeket operálja, akik teljesen mértékben diszkriminálva vannak és másként nem juthatnak orvosi ellátáshoz; akkor sem, ha rendelkeznek a megfelelő összeggel. A házasságokat pedig továbbra sem a szerelem jellemzi a felsőbb körökben, hanem az anyagi érdekek és az apai döntések; ez is egyfajta üzletnek minősül, aminek az egyik áldozata az a nő, aki a sebészet egyik vezetője és hiába tehetséges a kórház igazgatásában, az emberek szemében ő akkor is csak egy nő marad, akinél múló szeszélyként aposztrofálják az ambiciózust és a tehetséget amivel rendelkezik és szavakkal kimondva várják el tőle, hogy inkább arra koncentráljon, hogy asszonyi kötelességét beteljesítve gyerekeket szüljön otthon és lássa be, hogy a társadalomban magasabb pozíciót betöltő embereknek férfiaknak kell lenniük.
A néző egész egyszerűen szinte már undorodik ezektől a régi nézetektől, amikkel maga is tisztában van, mert bejárt történelemórára, de ilyen kendőzetlenül nem sok helyen kapta még meg vizuálisan bemutatva. Mindamellett keserű mosollyal nyugtázza azt a tényt, hogy vannak szegmensek, ahol azonban mit sem változott a társadalom száz év alatt sem. Erre jó példa a kórház igazgatója, aki ugyanolyan mutyizásba keveredik hétről hétre, mint amilyenekkel napjainkban találkozunk. De mielőtt azt mondhatnánk ezek után, hogy tessék, nincsenek is akkora különbségek, akkor kapunk egy jelenetet amiben kiderül, hogy a kokainfüggőséget heroinnal gyógyítják és ha valakinek pszichés problémái vannak, akkor nem egy műbőr kanapén kezelik azt kérve tőle, hogy meséljen a problémáiról, hanem teljesen legálisan elmegyógyintézetbe zárják, ahol kihúzzák az összes fogát, mert a tudomány akkori állása szerint így tisztítják meg az agyat a tévképzetektől, amiket fertőzés okozott. Olyan remekül zökkentenek ki minket a készítők a komfortzónánkból, hogy képtelenek leszünk nem élvezni a sorozatot.
Persze kapunk a nővérke és az orvos között szerelmi szálat is, nagyon gondosan felépített az erotika is a sorozatban, ami egyszerre végtelenül természetes és mégis érezni a súlyát és hiába mutatják premierplánban a műtéteket és szinte már érezzük a vér tapintását az ujjaink között, akkor sem lesz öncélú a dolog, mert teljesen indokolt minden ilyen jelenet. El tudja érni, hogy egyszerre érezzük az undort és a csodálatot. Ez jellemzi leginkább a sorozatot, hogy rendkívül autentikusan van berendezve, nem csupán a kórház díszlete, hanem az egész kor jellemzői. Az is sokat segített ebben, hogy a karakterek többségét valódi emberekről mintázták és néha kisebb történetekkel – például Tífusz Mary – még korhűbbek próbáltak lenni. Semmit nem túloznak el és ez a is a pozitívumok számlájára írható, viszont néha épp emiatt hiányérzete is lesz a nézőnek, vannak szálak, amiket jobban kifejthettek volna, például a főszereplő régi szerelmének története, amit egyszer csak elvágnak és nem tudjuk meg mi lesz a vége, pedig igény volna rá.
Steven Soderbergh rendező nem az első, aki a filmeket félretéve belevágott a sorozatszakmába, de mindezt olyan szinten, hogy nem csupán ő rendezi az összes részt, de ő az operatőr és a vágó is. Rengetegszer dolgozik természetes fénnyel a jeleneteknél, aminek hála még naturálisabb és nyomasztóbb lesz a sorozat. Ebbe a borzasztóan autentikus környezetbe pedig beszabadították Cliff Martinezt, aki a zenéért felelős és minden drámai helyzethez komponált egy rendkívül beteg elektronikus szintetizátorzenét, ami tényleg az egyetlen dolog, ami nem korhű és mégis annyira eredeti, hogy jobbat el sem tudnánk képzelni.
A sebész 2. évada ott folytatta, ahol az első abbahagyta, nem kérdés, hogy aki az elsőt szerette, biztos marad a következő szezonra is. Eszméletlen az a társadalmi látlelet abból a korból, amelyikben a tudomány keletkezett, ami a legmelegebb bölcsője a mai tudásunknak. Mindez bemutatva egy magát soha, de másokat mindig megkérdőjelező orvossal a főszerepben egyszerűen csak élvezetes és végre eléggé eredeti.
