Személyes beszámoló az 1996-os Mount Everest-i hegymászó-tragédiáról
Park Könyvkiadó 2015.
328 oldal
Halál a hegyen
„Az utólagos okoskodások tengerében könnyen szem elől téveszthetjük azt a tényt, hogy a hegymászás soha nem válik balesetmentes, kiszámítható, biztonságosan szabályozott műfajjá. Olyan tevékenység ez, amely eszményíti a kockázatvállalást; kezdettől fogva azok lettek a sportág leghíresebb alakjai, akik a legmerészebbre törtek, és megúszták. A hegymászó, mint emberfajta egyszerűen nem azzal tűnik ki, hogy túlteng benne a józan megfontolás. Az Everest-mászókra ez fokozottan érvényes: a múlt arról tanúskodik, hogy amikor az embereknek alkalmuk nyílik a földgolyó legmagasabb csúcsának elérése, meglepő gyorsasággal intenek búcsút a józan ítélőképességüknek.”
Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan családba születtem, ahol a hétvégék nem közös tévénézéssel teltek, hanem 
általában kimozdultunk valahova. Ezek persze legtöbbször az épített környezet és az érintetlen természet előre kijelölt útvonalon történő megismerésére irányultak, de akkor is kalandként élte meg az ember. Fiúgyermek lévén én is hamar beszálltam a kinek az apukája erősebb, illetve ki tud messzebbre pisilni versenybe, cowboyosat játszottam, favonalzókkal kardoztam. Utóbbit kizárólag akkor, amikor nem látta a tanár. Határaim feszegetése kimerült a sportban, még ha csak századmásodpercekről és milliméterekről volt is szó. Később ez kibővült a mi az a legrövidebb idő, ami alatt másnaposan be lehet magolni a Talajtan és földműveléstan tételeket kihívással.
A kimozdulni vágyás ma is megvan bennem és bár soha nem vágytam a világ tetejére, minden ilyen és ehhez hasonló emberi teljesítmény elismerést vált ki belőlem. Jómagam erre képtelen lennék, de soha nem tudtam úgy gondolni ezekre az emberekre, mint akik felelőtlenek, vakmerőek, és ha valami baj történik, azt csak és kizárólag maguknak köszönhetik. Ez úgyis csak pótcselekvés lenne a részemről, hiszen a megmagyarázhatatlant felesleges megmagyarázni.
Emlékszem, a Titanicról szóló könyv volt az első, aminek hatalmas kíváncsisággal vágtam neki, holott tudtam, hogy az elsüllyeszthetetlennek hitt hajó ezerötszáz emberrel együtt merült a hullámsírba. De minden egyes oldalt, ami idáig elvezetett, élvezettel olvastam. Ugyanez a helyzet a balul sikerült Everest-expedícióval. A történetet már ismertem, ráadásul a filmet a könyv elolvasása előtt láttam. Mégis valahányszor valami más dolgom volt – mert volt -, nehezemre esett letenni. Jon Krakauer, az Outside magazin újságírója vendég hegymászóként vett részt a csúcs meghódításában. Addigra már számtalan úti beszámolón volt túl és valószínűleg nem őt küldték volna, ha nem értene a szakmájához, de egy teljes könyv megírásához ez azért még kevés. És igen, Krakauerről kiderül, hogy képes több száz oldalt megtölteni tartalommal és legalább annyira ért az emberi jellem, mint a természet megrajzolásához.
Már az elején csavart visz a történetbe, hiszen azzal nyit, hogy a csúcson áll. Minden, ami ide vezetett, csak később jön. Először tehát magát a célt ismerjük meg, vagyis amiről a legtöbben azt hisszük, hogy a cél. A cél ugyanis élve lejutni a hegyről.
Aztán megismerjük magát a hegyet, hogyan is vált az Északi- és a Déli-sark után a felfedezők harmadik legjobban áhított célpontjává. Kik voltak az elsők, mi motiválta őket, hogyan, milyen útitervvel és felszereléssel vágtak neki a nagy kalandnak? Kik jöttek utánuk? Így jutunk el a kereskedelmi hegymászásig, amikor is a vezetők súlyos dollár tízezrekért vendégeket juttatnak fel a csúcsra és onnan vissza.
Majd az író magáról beszél, arról, hogyan is lett a hegymászás megszállottja. Nem csak egyszerű újságíróként van jelen, mert bár még az alaptábor magasságában sem járt soha, jelentős tapasztalattal bír, tudása, fizikuma és elszántsága is alkalmassá teszik őt a csúcs meghódítására.
Az alaptáborban eltöltött idő, az akklimatizációs túrák alatt bőven jut ideje feltérképezni a többiek tudását, jellemét, motivációját. Ez nem csak közvetlen társaira, hanem a többiekre is igaz, hiszen ebben az időpontban rengetegen tartózkodnak a csúcs alatt.
Krakauer és társai együtt vágnak neki a csúcsnak és egészen addig, amíg szem előtt vannak, amíg mindenkivel beszélni tud, a saját élményeit, tapasztalatait írja le.
Ami ezután következik, az már inkább tényfeltárás és oknyomozás; a korábban megismert alapossága és pontossága itt is megmutatkozik: a könyv végéig többször javítja magát, minél hitelesebb forgatókönyvet felvázolva. Az expedíció tagjainak az alaptáborral és a családtagokkal történő beszélgetései hatalmas segítséget nyújtanak ebben. A későbbi expedíciók által megtalált nyomok, felszerelések és társainak fagyott hullái is segítenek tisztázni a valós történéseket. Ne felejtsük el, hogy ebben a magasságban az embert a teste és az agya cserbenhagyja, így bizonyos eseményekre, történésekre mindenki máshogy emlékszik vissza. Ezek közül is a legvalószínűbbet helyezi előtérbe, azt, melynek tényét a rendelkezésre álló információk, információmorzsák a legjobban alátámasztják.
A tragédiához vezető okok feltárása során nagyon ügyesen lavíroz a felelősök megnevezése és a halottak emlékének tiszteletben tartása között. Még így is sokan támadják és nem csak olyanok, akik itt voltak, hanem a családtagok és a kívülállók is. A könyv végére maga is belefásul az állandó bocsánatkérésekbe és magyarázkodásokba, ezért csak a leglényegesebb dolgokra tér vissza. Teszi ezt már csak azért is, mert az orosz kalauz, Bukrejev saját könyvében némileg máshogy írja le a történéseket, felmentve magát a Krakauer által megállapított felelősség alól. (Bukrejev nem sokkal később életét veszti mászás közben.)
Krakauer szinte amatőrnek érzi magát a nagy nevek mellett, mégis próbál minél önállóbban mászni, vezetőinek minél kevesebb gondot okozni, és amikor a szükség úgy hozza, kevésbé tapasztalt és/vagy meggyötörtebb társainak segítségére lenni. A csúcsról való lejutás után szinte magatehetetlenül esik be a sátrába és bár másnap alaposan kiveszi a részét a mentésből, a sátorban – félájultan – töltött idő okán mégis felelősnek tartja magát a többiek halála miatt.
Szüksége volt rá, hogy kiírja magából a történteket és nekünk, olvasóknak hatalmas szerencsénk, hogy ehhez minden tehetsége megvan. A könyvet elsősorban azoknak ajánlom, akik hozzám hasonlóan valószínűleg soha nem fognak feljutni az Everestre, nem pedig azoknak, akik soha nem is vágytak oda.
