Marguerite – A tökéletlen hang

Marguerite – A tökéletlen hang (Marguerite), rendező: Xavier Giannoli, szereplők: Catherine Frot, André Marcon, Michel Fau, Christa Theret, francia-cseh-belga filmdráma, 127 perc, 2015. (12)

Zene nélkül mit érek én?

A gazdag és befolyásos műkedvelő, Florence Foster Jenkins egész életében operaénekesi babérokra tört, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az életét feldolgozó film jövőre érkezik a mozikba Meryl Streep főszereplésével, Stephen Frears rendezésében. A francia változat cselekményére a valóság inspirálóan hatott, főhősnője Marguerite Dumont, akit a nagyszerű Catherine Frot alakít. Xavier Giannoli rendezőt Velencében Arany Oroszlánra jelölték.

Marguerite Dumont (Catherine Frot) mindene a zene. A házasság révén férjével (André Marcon) kölcsönösen jól jártak egymással, így Marguerite megteheti, hogy ideje és pénze nagy részét a művészetek pártolásának és saját énekesi karrierje egyengetésének szentelje. Otthonában adott koncertjei széles körben ismertek és nagy sikernek örvendenek, a dolog egyetlen szépséghibája, hogy ezen alkalmakkor az emberek elsősorban a házgazda borzasztó hangján szórakoznak, míg férje különböző indokokkal marad távol. A közönség olyan szinten nem meri Marguerite szemébe mondani az igazságot – hol marad akkor a szórakozás -, hogy ő szentül meg van győződve a tehetségéről. A fejébe is veszi, hogy igazi közönség előtt fog énekelni. Miközben Marguerite a gondosan megválogatott jelmezeknek és beállításoknak köszönhetően fotók sokaságán ünnepelteti magát egy soha nem is létezett világban élve, a fellépés híre nagy visszhangot vált ki barátai, ismerősei hírében. Némi izgalmat sikerül csempészni a kissé elnyújtott filmbe azzal, hogy nem minden támogatóról derül ki elsőre, tényleg hisz-e benne, vagy csak egy újabb kegyetlenkedésről van szó. A főhősnővel sorra történnek meg a dolgok, már régen nem ő irányít, mégis minden egyes siker vagy kudarc ösztönzőleg hat rá és hajtja előre, a realitásérzék teljes hiányától szenvedve.
Az előadóművész és közönsége kapcsolatán túl a film olyan kérdéseket is feszeget, mint az emberi gyarlóság, az önhittség, vagy a pénzen vásárolt elismerés és barátok. Xavier Giannoli lassan (nagyon lassan) csomagolja ki nekünk a főszereplőt, aki szinte már meztelenül áll előttünk a színpadon, hogy aztán a műértő közönség meghozza a végső ítéletet. Minden hibája ellenére a Catherine Frot által nagyszerűen megformált karakter rendkívül szimpatikus, sebezhető és naiv, egyszerre gyűlöljük és szeretjük őt, kívánjuk a bukását, miközben titkon reménykedünk a sikerben. Viszont jól tudjuk, az egész egy nagy hazugság, ami nem maradhat megtorolhatatlanul.
A film kitűnő példa arra, amikor az inkompetencia elképesztő kitartással és szorgalommal párosul. De vajon az igyekezet önmagában elegendő-e ahhoz, hogy elismerjünk valakit? Az operarajongók jó eséllyel még soha nem hallották így kedvenc áriáikat.

Hozzászólások

hozzászólás