Ifjúság


youth03

Ifjúság (Youth – La giovinezza), rendező: Paolo Sorrentino, szereplők: Michael Caine, Harvey Keitel, Rachel Weisz, Paul Dano, színes, feliratos, olasz-svájci-angol-francia filmdráma, 118 perc, 2015

Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk…

Mit várhatunk, ha idős, az életük csúcspontján már jócskán túl lévő, ám egykoron vibrálóan aktív életet élő művészemberek “hétköznapjaiba” tekinthetünk be egy svájci magánszanatórium festői falai között? Mit mesélhet még nekünk A nagy szépség után korunk egyik legtehetségesebbnek tartott olasz rendezője? Megismételhető-e az a bravúr, ami előző filmjével sikerült és amiről sok rendező csak álmodni mer egész karrierje során?

Fred Ballinger (Michael Caine) karmester és zeneszerző félúton 80 és a halál között egy luxusszanatóriumban tengeti unalmasnak tűnő nyári hétköznapjait. Társa a festői intézmény falai között jóbarátja, egy amerikai producer, aki fogcsikorgatva, fiatal forgatókönyvírók garmadájával körülvéve igyekszik magából kipréselni életműve megkoronázást, egy igazi halhatatlan filmklasszikust. A két úriemberhez csatlakozik Ballinger lánya, a párkapcsolati gondokkal kűzdő Lena (Rachel Weisz) és egy egykori sikerszerep miatt a skatulyából kitörni képtelen fiatal színész Jimmmy Tree (Paul Dano) is. E négy szereplő párbeszédein keresztül tárja fel Sorrentino az öregkorról alkotott néhol vicces, néhol meglepően keserű véleményét. Hogy némi bonyodalom is legyen a történetben, Ballingert személyesen az angol királynő kéri fel leghíresebb zeneműve újboli prezentálására, amit ő konokul visszautasít. Hogy mi is az ellenálás valós ok az a film egyik legszomorúbb, de egyben leggyönyörűbb meglepetése.

youth02Sorrentino ott folytatja, ahol előző filmje véget ért, az Ifjúság, mintha az élet következő szakaszáról szóló filozófiai elmélkedés lenne. Míg A nagy szépség a még aktív és vibrálóan élni akaró 60-as 70-es értelmiségi korosztály tablója, amibe azért be-, befurakszik a szomorokás nosztalgia, addig az Ifjúság már egyértelműen a “leszállóágban” lévő élet, a jelent leginkább keserűséggel feltöltő emlékek filmje. Szerencsére főszereplőink nevetni is tudnak önnön fizikai korlátaikon, ám az elmúlás szelleme, az elrontott, elszalasztott lehetőségek, a “Mit kellett volna máshogy csinálni?” örök kérdése folyamatosan a dráma és vígjáték határmezsgyéjén terelgetik a filmet.

Ahogy azt már megszokhattuk, Sorrentinot nem csak főszereplői érdeklik. Tucatnyi izgalmasabbnál-izgalmasabb karaktert villant fel sokszor csak egy teljesen véletlenszerűnek tűnő félperces snitt erejéig. Ezek a sokszor tényleg csak nyúlfarknyi inzertek azonban bőven elegek, hogy egyszerre kíváncsivá váljunk ezen furcsa karakterek élettörténete iránt. A rendező le sem tagadhatná, mennyire imádja az általa teremtett figurákat. A képekért ezúttal is Sorrentino házi operatőre Luca Bigazzi felelt és az eredmény ismét önmagáért beszél. Pazar nagytotálok, gyönyörű fahrtok jellemzik munkáját, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy Sorrentinot korunk egyik lgjobb vizuális auteureként tartjuk számon.

SET DEL FILM "LA GIOVINEZZA" DI PAOLO SORRENTINO.NELLA FOTO MICHAEL CAINE E  HARVEY KEITEL.FOTO DI GIANNI FIORITOA rendező második angol nyelvű filmjében parádés szereplőgárdát hozott össze. Nem lehet szó nélkül hagyni Michael Caine alakítását, aki pár másodperc alatt képes elhitetni velem, hogy valóban egy 80-as éveiben járó idős karmestert látok a vásznon, minden mozdulata hiteles. Hihetetlen, hogy pár éve, még Harry Brownként leckéztette meg az angol telepi rosszfiúkat. Harvey Keitel mintha mindig is excentrikus producer lett volnaés Rachel Weisz is tökéletes az összeszedetlen és érzelmileg kissé labilis lány szerepében. A mellékszereplők közül ki kell emelni Jane Fondát, aki rövid jelenlétével és nagymonológjával a film egyik legemlékezetesebb, legjobban megírt pillanatáért felelős.

Apropó forgatókönyv. Talán az angol nyelv nem anyanyelvi volta miatt, de míg A nagy szépség remekül balanszírozott a valódi mélység és a giccs között, addig az Ifjúság néha bizony átesik a ló túloldalára és ezért főként a sokszor papírízű dialógusok okolhatóak. Szerencsére a színészek mindig mentik a menthetőt, a mellékszálak kellőképp izgalmasak és bár előző filmje egységességét és magasságait az Ifjúság nem éri el, így is előkelő helyen áll az egyre gazdagabb Sorrentino életmű rangsorában.

10_8

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Marguerite – A tökéletlen hang
Következő cikk A hét röhögései (118.)

1 Comment

  1. 2015. december 27. vasárnap

    […] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]