Joy – kritika

Joy (Joy); rendező: David O. Russell; szereplők: Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Robert De Niro, Virginia Madsen, Isabella Rossellini; színes, feliratos, amerikai életrajzi film, 105 perc, 2015; 12

A TV shop lelke

Ha azokat a neveket látjuk a stáblistán, hogy David O. Russell, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper, nem csak abban lehetünk biztosak, hogy valószínűleg egy szórakoztató filmet fogunk látni, hanem abban is, hogy körülbelül milyen zenékkel, milyen karakterekkel igyekeznek majd elérni a kívánt hatást.

Ez a bizonyosság nem feltétlenül baj, hogyha a színvonal adott. A Joy esetében adott. Sőt még némi kellemes csalódás is ér minket. Az ajánlóból könnyen levonhatnánk azt a következtetést, hogy Russell az Amerikai botrány sikere után az egyszerű megoldást választva keretfilmet készített néhány jó hangulatú hetvenes évekbeli zenei kliphez, de ennél azért többről van szó.

Azt persze egyértelművé teszi az alkotó, hogy most egy valós eseményeken alapuló sikeres pályafutás bemutatására készül. Hiszen egy valós eseményeken alapuló sikertelen pályafutást miért is akarna bemutatni. Itt természetesen az út a lényeg. A honnan hova és hogyan.

Egy ilyen úthoz kellenek érdekes figurák, a sikert – néha túl sokszor – akadályozó események, a már említett erős zene és persze egy határozott, tehetséges, példaértékű főhős. Russell pedig következetesen tartja magát a már jól bevált recepthez. De ha már receptnél tartunk, azért azt nem értem, miért gondolta, hogy a nagy fordulópontnál, amikor Joy úgy dönt, változtat a dolgok menetén, a sablonos vágjuk le főhősnőnk haját, attól majd minden megoldódik praktikához kell folyamodni?

Lawrence itt nem kap akkora játékteret, mint egy Napos oldalban, de így is vannak szerethető pillanatai (nem véletlen, hogy egy Golden Globe jelöléssel épp arra vár, hogy lesz-e belőle díj), és persze Robert De Niro is úgy végzi a munkáját, ahogyan azt elvárjuk tőle. Bradley Cooper azonban kicsit sokra sikerült. Jellegzetes a figura, csak talán kicsit túl komolyan veszi a feladatát. Annak a fajta könnyedségnek, amit az Amerikai botrányban hozott, nyoma sincs. Karaktere fontosságával tisztában van, és ezáltal sajnos sok jelenetben a saját hatása alá kerül. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Lawrence-szel közös párosa sokadszorra bizonyítja, hogy nagyon is működőképes.

Ami pedig a történetet illeti: az önmagában talán nem lenne izgalmas, hogy hogyan született meg az önkicsavaró felmosó fej, de az, hogy a termék sikere egyben a hetvenes, nyolcvanas évek tévékultúrájának gyönyörű lenyomata, az már jobban hangzik. Márpedig itt erről van szó. A tévézésnek azt a vonalát látjuk, ami már rég nem a Hálózat című film által felvetett problémákkal foglalkozik. Itt már a szappanoperáké a főszerep, meg a flitteres ruhás, óriás fülklipszes csinicsajoké, akik „stopperrel a kezükben” próbálnak minél több – sokszor – tökfölösleges portékát értékesíteni a képernyőn keresztül. Ennek a kultúrának nézőként a részesének lenni nem valami elegáns, de ha valaki a másik oldalon állva ebből építi fel az életét, az – ha nem is feltétlenül értékesebb, de legalábbis – filmre kívánkozó.

Hozzászólások

hozzászólás