Papolás

Egy lelki vezető ábrázolása minden műfajban necces lehet. Ennek a fő oka, hogy az alkotó – általában – igyekszik elkerülni a műve alapján kirobbanó lehetséges „vallásháborút”. Itt természetesen nem Trey Parkerre és Matt Stone-ra kell gondolni, akik szó szerint nem ismernek sem Istent, sem embert, ha egy új South Park epizód kiötléséről van szó.

A Ha Isten úgy akarja moziba kerülésének apropóján kiválasztottam a három kedvenc filmbeli pap karakteremet. Nem az alapján kerültek a Top 3-ba (amely egyébként mellőzi a rangsorolást), hogy ki a legszimpatikusabb, hanem, hogy ki van a legjobban megírva.

Kezdjük egy olyan tiszteletessel, aki a történet szerint a legtökéletesebb pap egy igazán tökéletlen világban. A Sleepers – Pokoli lecke című filmben úgy tud erkölcsi nagyság lenni a Robert De Niro által megformált karakter, hogy nem von le az értékéből semmit néhány szál cigaretta, egy foci meccs (amely mégiscsak amolyan világi mulatság) vagy éppen a hamis tanúzás.

És ami egészen fura, hogy – mivel De Niro talán legvonzóbb időszakában készült a film – nem érezzük zavarban magunkat, hogy férfiasnak találjuk, annak ellenére, hogy legtöbbször reverendában látható.

A második kiválasztott már több kérdést és kellemetlen érzetet hordoz. A Kételyben Philip Seymour Hoffman egy olyan papot alakít, akiről nem derül ki egyértelműen, hogy elkövette-e a bűnt, mellyel vádolják, vagy sem. (Egyébként úgy szól a fáma, hogy a filmet és egyben a színdarabot is jegyző John Patrick Shanley csak Hoffmannak árulta el az igazságot a forgatás előtt, így minden színész a maga kételyeivel, és esetleges előítéleteivel viszonyulhatott a figurához. Néhány jelenet alapján azt gondolhatja a néző, hogy tetten érte Flynn atyát, de aztán a következő percben kapunk egy-két olyan információt, ami tovább növeli tanácstalanságunkat. Nyilván ez a film célja. Nagyon érdekes megfigyelni egyébként, hogy amíg egy félig leégett cigi a kézben csak emberivé tette De Nirot a Sleepers-ben, addig az asztal körül dohányzó, lakmározó és hangosan hahotázó papokat szinte taszítónak ábrázolja a rendező a Kételyben.

Erre az érzésre erősít rá olyan apróságokkal, mint a főszereplő pap köröm hosszúsága (amit egyébként maga hoz szóba, hogy ő szereti ilyen hosszan, csak legyen mindig tiszta), vagy a három kanál cukor, amivel (túl)édesíti a teát. Ezekből természetesen nem kell messzemenő következtetéseket levonnunk az illető személyiségét illetően – főleg mikor éppen olyan súlyos vádakkal illetik, mint a gyermekmolesztálás – de valahogy a rendező mégis olyan remek érzékkel helyezi el ezeket a filmben, hogy minimum kellemetlenül érezze magát a néző.

 A végére pedig egy üdítő semmiséget hagytam. Edward Norton két évre rá, hogy kijött az Amerikai História X-szel, bemutatkozott rendezőként is mintegy „vezeklésképpen” az Ég velünk! című vígjátékkal, ahol maga alakította a katolikus papot. Természetesen Norton nem kívánt nagy igazságokat elmondani a filmmel, csupán úgy gondolta, cuki dolog lenne, ha a „pap meg a rabbi” kezdetű viccből egy komédiát faragnának. Az egyébként kellemes kis mozi annyiból kilóg a sorból, hogy itt mindjárt két vallási vezetőt kapunk a főszerepben, és egyet a mellékszerepben. Utóbbit egyébként a legendás rendező, Milos Forman alakítja. Ahogy a film egésze a boldog együttélést, a más elfogadását és a mindenki egyenlőt hangsúlyozza, úgy a figurákat sem olyanra gyúrták, hogy komolyabban el kellene gondolkoznunk a morális értékeiken. Követnek el hibákat, mert emberek, de ettől még kínosan ügyelt az író, hogy ne lehessen belekötni se a rabbi személyiségébe, se a katolikus papéba. Forman pedig olyan, mint egy mesebelei „pap bácsi” a szó legjobb értelmében. Merthogy a film ettől működik. Attól, hogy néha jó nézni, ha valami ennyire egyértelmű. Főleg, ha ennyire egyértelműen jó.

Hozzászólások

hozzászólás