Így jártam a mostohámmal (Lolo), rendező: Julie Delpy, szereplők: Julie Delpy, Dany Boon, Vincent Lacoste, Karin Viard, színes, magyarul beszélő, francia vígjáték, 99 perc, 2015
„Vidéki tapló” vs. „anya szeme fénye”
Julie Delpy egy tisztességes vígjátékot tett le az asztalra, de a következőkben mégis inkább fanyalgás lesz, mint dicséret.
De kezdjük az elején, ezzel a rettenetes magyar címmel, amivel nyilván a népszerű Így jártam anyátokkal sorozatra próbált utalni az ötletgazda, számomra teljesen rejtélyes okokból, hiszen a filmnek semmi köze nincs a szitkomhoz vagy az abban megjelenített miliőhöz. Sajnos nem találták elég jónak az egyik szereplő nevét meghagyni címként, mint az eredeti francia (Lolo), muszáj volt valamilyen „közönségcsalogató” címet fabrikálni. Csak azt nem tudom, milyen megfontolásból ezt, mert a film tartalmához sincs sok köze a címnek. Akik az Így jártam… miatt mennek be a moziba, csalódottak lehetnek, mert nem a cím által sugallt filmet kapják – de még talán ők járnak jobban, mert egy igényesebb európai popcorn mozit nézhetnek meg.
Ugyanis az még nagyobbat csalódhat, aki szereti Julie Delpy-t, és nem retten el a címtől, mert a színész-rendező nagyon nem ott folytatja, ahol a legutóbb abbahagyta. Delpy leginkább talán a Mielőtt felkel a Nap-trilógiából ismert, de tud ő az amerikai pasijai (Linklater és Hawke) nélkül is, önállóan írni-rendezni. Erre bizonyíték a 2 nap Párizsban és folytatása, a 2 nap New Yorkban, valamint a Francia hétvége. De a Lolo (bocsánat, de nem vagyok hajlandó a magyar címet használni) nem illik bele a sorba, Delpy egy teljesen új arcát mutatja alkotóként, nem a rá jellemző intellektuális, végigdumáljuk-a-filmet-az életről-és-a-kapcsolatunkat-analizálgatjuk filmet készített.
Egy ízig-vérig francia vígjátékot kapunk, (kezdve a sikkes főcím sanzonjától), aktuális illetve örökzöld témákkal, egészen pontosan hárommal is: van benne egy kicsi a negyvenes nők párkapcsolati nehézségeiből és önbizalomvesztéséből, a vidéki „egyszerűség” és a lenéző párizsi sznobság ellentétéből (és nem a sznob közeg jön ki nyertesként a csatából), majd végül mindent elural a film mozgatórugója: a probléma, hogy a huszonéves fiúgyermek képtelen leválni az anyjáról, és mindent megtesz azért, hogy ne is kelljen. Nem zavaró, hogy ennyi témánk van, szépen kiegészítik egymást, pont ott jön elő mindig valamelyik, amikor szükség van rá. Nyilván mindhárom a „fehér ember problémája” témakör, nem is akar másnak látszódni, és nem kell franciának lenni ahhoz, hogy átérezzük a szituációkat (bár az én fejemben Biarritz nagyon nem a vidéki surmóság színtere, de a francia készítők csak jobban tudják). Ráadásul van is annyi muníció mindegyik témakörben, hogy ne legyen egyik sem fárasztóan túlhasználva.
„A boldogság néha a fiadon múlik” – mondja a francia poszter mottója, amin a fiút alakító Vincent Lacoste letolt piros szemüvegkeretben látható, nyalókát szopogatva: egyenes utalás a híres Lolita poszterre – a fiú ugyanolyan manipulatív, mint az amerikai kislány, csak éppen nem a szexualitását veti be, hanem jobb-rosszabb vígjátékokból ellesett cselekhez folyamodik, így téve tönkre anyját és annak kapcsolatát. A film ügyesen lavíroz a hihetőség és a túlzás határán, ezt szokták az amerikai vígjátékok a végletekig túltolni, de ez a film elég francia ahhoz, hogy ne essen bele ebbe a csapdába (csak néha). És nevetni is lehet a poénokon, még ha egy-két fordulat kiszámíthatóra is sikerül. Úgy sejtem, hogy a humor egy része elveszik a magyar nézők számára, a szinkronizált változatban nincs akcentus és speciális szóhasználat, ami biztosan színesíti az eredeti vígjátékot. Színészileg nem túl nagy kihívás egyik szerep sem, mindenki szépen beleillik a karakterébe, rendes iparosmunka. Elsőre fura párosítás Delpy és Boon, a francia komikus szupersztár, akit az Isten hozott az Isten háta mögött-ből és a Finánc a pácban című filmből ismerünk – ez az ellentét csak a film elején konfliktusforrás, de engem végig nem győzött meg, hogy működne a kettősük, és az alkotók nagyvonalúan eltekintenek ennek boncolgatásától a film második felében. Boon mindenesetre tökéletesen hozza a vidéki figurát, akinek nem sikerül zökkenőmentesen beilleszkedni a francia elit életébe, Delpy pedig szokás szerint alakítja a neurotikus párizsi értelmiségit. Sikerült operatőrnek megnyerni Luc Besson állandó emberét, akinek például a Leon, a profi, Az ötödik elem és a Lucy fényképezését is köszönhetjük, de sok hasznát itt nem vette tudásának.
Delpy végülis jól megoldotta a feladatot, csak azt nem értem, művészi pályafutásában most miért ezt érezte feladatnak. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Almodóvar előállt a Szeretők, utazók című filmmel: szeretjük Pedrót, ezért elnézzük neki a kirándulást a habkönnyű műfajba, de reméljük, ez csak átmeneti szakasz, és a következő filmje nem ilyen lesz. Egynek elmegy a Lolo, de nem ezért ülünk be egy Delpy-filmre. Viszont nem fogok meglepődni, ha pár év múlva kijön az amerikai remake, mert pont az a sorsa (például Jennifer Aniston tökéletes lenne Delpy szerepére, a magyar változatban már úgyis a Jennifer Aniston hangjaként ismert Kökényessy Ági szinkronizálja Delpy-t,), és akkor majd mondhatjuk, hogy a francia eredeti jobb volt.
