Fargo 1-2. évad – kritika

Fargo, készítő: Noah Hawley, szereplők: Martin Freeman, Billy Bob Thorton, Allison Tolman, Kristen Dunst, Patrick Wilson, Bob Odenkirk, színes, amerikai krimi, dráma és thriller sorozat, 53 perc, 2 évad, 2014- 

A Coen-testvérek ’96-ban összelocsolták vérrel észak-Amerika leghavasabb kisvárosait a kultikussá érett filmjükben, majd 2014-ben megkaptuk ugyanezt az abszurd hangulatot sorozatformában, ahol a hullákat még mindig ledarálják, ahol a vidéki csendet csak a hóesés töri meg, ahol kisstílű rosszfiúk a legnagyobb fába vágják a fejszéjüket, ahol a kiégett rendőrök a nézőkkel együtt nem értik, hogy már megint mi történt, hiába vannak tisztában a cselekménnyel és ahol megint szárnyat bont egy bizarr gyilkosság, ami olyan következményeket hoz maga után, amiben mindenki azon igyekszik, hogy mentse a menthetőt, ami menthetetlen.

Noah Hawley az abszolút szülőatyja a nagyjátékfilmes igényességgel elkészített Fargo sorozatnak, ami az FX jóvoltából látott napvilágot. Eddig két évadot kaptunk meg és már a harmadik is be van rendelve, amiben egyik széria sem kapcsolódik a másikhoz, olyan True Detective-es megoldással dolgoznak, ahol a teljes szereplőgárda le van cserélve és a két történetnek semmi köze nincs egymáshoz, azon kívül, hogy a legfargósabb Fargo, amit valaha láthattunk. Az Oscar-díjas Coen-film nem kapcsolódik szorosan a történetekhez, így a sorozat teljesen nézhető akkoris, ha a nagy klasszikus eddig kimaradt volna az életünkből, de a film rajongói csodás easter-eggekre bukkanhatnak a tv-szériában. Egyáltalán nem arról van szó, hogy lekoppintották volna a filmet, hanem mesteri módon szolgál múzsaként a sorozat készítőinek. Nem folytatásról van szó, hanem egyfajta tiszteletadásról, egy továbbgondolásról, ami nem engedi felejteni a Coen-tesók meséjét; nem utánoz, hanem az ihlet oltárához vezeti a nézőt részről részre.

Annak ellenére, hogy a két évad nem kapcsolódik egymáshoz, mégsem nehéz felvázolni a történetet, mert mind a kettő ugyanabban a stílusban, ugyanazzal az alapötlettel dolgozik. A hetvenes évek végén járunk, a végeláthatatlan hóval borított Minnesotában, illetve Dakotában, ahol a helyi kisváros monoton mindennapjait egy teljesen abszurd bűntény vagy gyilkosság kavarja föl. Az a lényeg, hogy mindig kapunk egy olyan hétköznapi antihőst, aki a maga egyszerűségében csak szeretné ha valami történne az életében, valami kisebb csoda, egy nagy lépés, ami mindent megváltoztat, ami kicsit felszakítja a ködöt a szürke hétköznapokról és megoldást nyújt egy jobbnak gondolt életre. Itt kezdődnek a kibogozhatatlan bonyodalmak, mert akarva akaratlanul előbb utóbb mindig megjelenik a helyi maffiacsoport, vagy a legelmebetegebb bérgyilkosok és olyan irracionális fordulatokat vesznek a cselekmények, amik a tragikomédia legismertebb elemeivel szórakoztatnak. A helyi rendőrök kissé megfáradt csapata mindig egyensúlyt teremt azzal, hogy a józan paraszti eszükkel – és tényleg nem többel –  szinte zseniként asszisztálnak ezek között a jobb életre vágyó, de szerencsétlen kisemberek és a magukat túl komolyan vevő kisstílű bűnözők között.

A Fargo kegyetlen jeleneteitől nem kell tartani, mert az erőszak olyan fekete-humorral van tálalva, ami rendkívül stílusossá teszi. Hiába a felhívás minden rész elején, hogy a történet igaz sztorin alapul, tudjuk jól, hogy köze nincs a valósághoz, ez csak egyszerű fricska, ami pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogy az élet abszurditása maga, pont ennyire kiszámíthatatlan. Annak ellenére, hogy sötét és erőszakos, végig tudjuk, hogy ez csak egy szatíra, egy általunk ismeretlen társadalomról, a megfelelő korrajzba ágyazva, ahol a homogén környezet is csak egy hatáskeltő díszletként szolgál. A teljesen irányíthatatlannak tűnő és fejvesztett káosz, amit a legkomikusabb gyilkosságok okoznak és amiknek az útja a földből kinőtt, törvényen kívüli rosszfiúkkal van kikövezve annyira szórakoztatóak, hogy oda szegezik a nézőt a képernyő elé, mert minden apró részletére kíváncsiak vagyunk. Tudni akarjuk, hogy mit éreznek és hogyan gondolkoznak ezek a „hősök”, az apró titkokat és hihetetlen történeteket őrző házacskák minden négyzetméterét be akarjuk járni.

Még a jelentéktelennek tűnő karakterek is olyan pontosan, de mégis természetesen vannak megrajzolva, hogy követelik a figyelmet. A szereplőgárda pedig mind a két évadban lehengerlő. Mindenki kihozza a maximumot, így nem meglepők az Emmy- és Golden Globe-díj jelölések és bezsebelések. Nagyon nehéz kiemelni egy-egy színészt, de ha a kritikusokra és a közönségkedvencekre hagyatkozunk, egyértelműen meg kell említenünk az első évadból Billy Bob Thortont, aki a kedvenc gonoszunk volt, olyan volt mint az ördög maga, de mégis tapsoltunk örömünkben, akármikor feltűnt; a második évadból talán nehéz lenne valakit ennyire egyértelműen kiemelni, de Kristen Dunst kezdetben borzasztóan idegesítőnek tűnő, kitörni kívánó háziasszonya a legjobb pillanatokat hozta el az alakításával.

Ennyi a Fargo és ennél mégis annyival több. Egy abszurd tragédia, ami nevettet, de nem hangosan, őszintén drámai, de nem úgy hogy sírjunk rajta, hanem csodáljuk a hangulatkeltés minden mozzanatát. Biztosan lehetne gyengeségeket is említeni a sorozattal kapcsolatban, de nem érdemes, mert tényleg élvezhető, tényleg igényes és tényleg nagyon szeretjük. Kimondani nem fogjuk, de elfog a bizsergés, akárhányszor látunk vért a hóban, mert tudjuk, hogy egy olyan történetnek lehetünk a részesei, amelyiket megéri végigülni.

Hozzászólások

hozzászólás