A kommuna - kritika

A kommuna (Kollektivet), készítők: Thomas Vinterberg, Tobias Lindholm, szereplők: Ulrich Thomsen, Fares Fares, Trine Dyrholm, Helene Reingaard Neumann, Lars Ranthe. dán-svéd-holland filmdráma, 2015.

Lakva ismerszik meg az ember

Thomas Vinterberg méltán kivívta a filmnézők és kritikusok rajongását, oly annyira, hogy a 2012-es év legjobb filmjét jegyző dán rendező következő művét már Amerikában forgathatta. Az európai mozi elvakult rajongójaként azt kell mondjam, a Dogma-mozgalom atyját megrontotta az óceánon túli mozgókép ipar, legújabb alkotása ugyanis – bár ismét hazai terepen forgatott – meglehetősen szentimentálisra sikeredett.

A film Erik és Anna történetét meséli el, akik megörökölnek egy hatalmas házat, amiben barátokkal közösen kommunát alapítanak, hogy elbírják az óriási fenntartási költségeket. A vidám közösség életében a szürke hétköznapok egy csapásra állandó piros betűs ünnepé változnak, Erik azonban nehezen tudja feldolgozni, hogy felesége a megváltozott körülmények hatására kevésbé értékeli azokat az apró örömöket, amelyek korábban megszépítették házasságukat. A frusztrált férj egyetemi tanítványánál, a szépséges Emmánál talál vigaszt, az igazi gondok pedig ott kezdődnek, amikor Erik és Anna úgy dönt: lányuk érdekében nem költöznek külön, hanem maguk mellé veszik Emmát. A Kommuna azt boncolgatja, hogyan birkózik meg a házaspár ezzel a furcsa helyzettel.
Nem nehéz kitalálni: rosszul. Hiszen hogyan is viselhetné egy középkorú asszony, hogy férje a szomszéd szobában minden éjjel hangosan élvezi 24 éves barátnője testét! A Kommuna ott vérzik el, hogy egy olyan kérdésre keresi a választ, amire alapvetően egyetlen megoldás létezik. A néző érdektelenné válik a gyomorforgató helyzet iránt és amiatt tépi a haját, hogy mikor jönnek rá a szereplők arra, ami az elejétől kezdve egyértelmű, vagyis, hogy a közösségi tudat szeretetteljes szellemében sem lehet feldolgozni azt, ha egy család darabokra hullik.

A film sajnos azonban ezenkívül is több sebből vérzik, kezdve ott, hogy a címben szereplő kommuna innentől kezdve csak díszlet, aminek nincs igazából jelentősége a cselekmény szempontjából. Pedig olyan sok lehetőség rejlik az együttélés témájában! Vinterberg eleinte ügyesen játszik a különböző műfajokkal, hogy a nézőnek nem sikerül eldöntenie, romantikus vígjátékot, drámát, esetleg izgalmas pszicho-thrillert lát-e. Később derül csak ki, hogy valójában a rendező sem tudja, a drámai helyzetet ugyanis néhol bárgyú ömlengéssel, másutt idegtépő feszültségkeltéssel, vagy éppen játékos zenebetétekkel szakítja meg. A néző kapkodja a fejét, hogy vajon a kisiklott életű Anna története-e a kulcsmotívum, vagy a család életét egyik napról a másikra szétziláló Emmáé, esetleg a mindvégig jókedvű, de tökéletesen jellegtelen lakótársak viszonyáé.
A Kommuna klasszikus példája annak, amikor egy film túl sokat markol, de keveset fog. Vinterbeg arról szeretett volna filmet készíteni, hogy milyen hatással vannak egymásra a közösségben élő emberek, arról sikerült azonban, hogy milyen az, ha egy család, saját problémáikon kívül egy rakás vadidegent is a nyakukba kap. A főszál, a dráma szempontjából indokolatlanul sok a szereplő a filmben, a rendező pedig nem tudja összefogni őket, éppen ezért a karakterek sablonosak, egyenetlenek, motivációik pedig kidolgozatlanok. Anna a film elején izgalmakra vágyó, unatkozó feleség, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan boldog és szerelmes férjébe. Erik mindvégig kicsit karót nyelt, idegesítő figura, akiről mindent elhiszünk, csak azt nem, hogy felszedi magának egy bombázó. És ha már az afférról van szó, tökéletesen hiteltelen, hogy egy, egyébként boldog és kiegyensúlyozott házasságban élő férj kettő, szó szerint kettő perc ismeretség után mindent eldobjon egy nyomulós fruska kedvéért.

A Kommuna egy elszalasztott lehetőség, ami azért különösen szomorú, mert egy olyan rendező filmje, aki korábban már több alkalommal bizonyította rendkívüli tehetségét.