Amerika Kapitány: Polgárháború – kritika

Amerika Kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War), rendező: Joe Russo, Anthony Russo, szereplők: Chris Evans, Robert Downey Jr., Scarlett Johansson, Elisabeth Olsen, Jeremy Renner, amerikai fantasztikus akciófilm, 148 perc, 2016. (6)

A múlt fogságában

A Bosszúállók csapatába vetett bizalom megrendül, az emberek törvényt akarnak arról, hogy a szuperhősök mostantól szigorú szabályok szerint végezhessék tevékenységüket.  Amerika Kapitány ezúttal a saját mozijában szorított helyet a többieknek, de csak azért, hogy elégtételt vehessen Vasemberen az állandó piszkálódásai miatt. Ürügyet sem kell találnia, a szálakat egy titokzatos idegen mozgatja a háttérben.

Az egyes Marvel karakterek történeteit viszonylag jól ismerjük – vagy a saját moziból, vagy a Bosszúállókon belül – és az eddig külön szálon futó Batman és Superman történetektől eltérőn már többször szemtanúi lehettünk a köztük lévő konfliktusoknak is. Ezek a konfliktusok sosem voltak annyira komolyak, hogy szakadáshoz vezessenek, de mindvégig ott voltak azok a bizonyos előjelek. A Bosszúállók akcióinak eddig is voltak járulékos veszteségei, gondoljunk csak a porig rombolt városokra és a civil áldozatokra. Eddig sem saját elhatározásból avatkoztak be, erre általában valaki felkérte őket, de a végső döntés mindig az ő kezükben volt. Ezen szeretnének most változtatni a hatalmasok, amikor ügyüket az ENSZ elé viszik egy ártatlan áldozatokat is követelő akciójuk után. A határozat megszületését azonban beárnyékolja egy támadást, mellyel a tél katonáját gyanúsítják. Az egykor Bucky Barnes néven ismert személy ellen hajtóvadászat indul. Amerika Kapitány nem hajlandó sem a határozatot elfogadni, sem ifjúkori barátja ellen fordulni. A csapat tagjainak útjai elválnak, az ellentétes álláspont legfőbb képviselője a szabályokat eddig rendszeresen felrúgó Vasember lesz. És ha ez nem lenne elég, feltűnik a színen egy titokzatos idegen, aki – finoman szólva – megkavarja a dolgokat.
A képregény és a film keletkezésének körülményeit tekintve két teljesen eltérő dolog, ugyanez vonatkozik a küldetésükre, az általuk bejárt útra, a fejlődésükre. A kettő az én olvastomban párhuzamosan fut egymás mellet, így a képregény filmekre sem tudok úgy tekinteni, mint ezek metszéspontjaira (hiszen a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak, azt megvárni pedig nincs időm), hanem elsősorban a képregények karaktereinek, a köztük interakcióknak és az általuk közvetített üzenetnek a filmes eszközökkel való megjelenítésére. Ne szépítsünk, a film üzlet, legfontosabb célja, a szórakoztatáson keresztüli pénzcsinálás. Már pedig a pénz az olyan, hogy vagy elfogy, vagy jó kezekbe kerülve megsokszorozza magát. Éppen ezért nem lehet haragudni a stúdiókra, amikor hosszú évekre előre terveznek és szigorú ütemterveket követnek (amit aztán rendre felrúgnak, de ez egy másik történet). És éppen ezért nem lehet haragudni a színészekre, akik az egyik héten még új szerepben szeretnék kipróbálni magukat és nyilatkozataik szerint utoljára bújnak egy-egy szuperhős bőrébe, majd a következő héten mindezt megcáfolják. Szakmai kihívás ide, szakmai kihívás oda, a sikernek és a haveroknak nehéz búcsút inteni.
És ha már a szuperhősöknél tartunk, mindegyikük életében eljön a pillanat, amikor számvetést kell készíteni, hiszen a nagy erő nagy felelősséggel jár (nem én mondtam). A szuperhősök – hasonlóan a hírességekhez – egyszerre válnak a rajongás és az irigység tárgyává, arról nem is beszélve, hogy amit a hétköznapi ember nem ismer, attól általában fél. Batman és Superman párharcából már láttuk azt, mi történik akkor, amikor két, eltérő gyökerekkel és értékrenddel rendelkező szuperhős egymásnak feszül. Míg a DC Comics ezt a maga sötét és borús módján tette meg, addig a Marvel a már jól bevált receptet követve inkább humorosra vette a figurát. A helyzet komolyságára való tekintettel a drámaiság persze ebből a filmből sem hiányozhat, de mindvégig megelégszik azzal, hogy megmarad a háttérben. Sajnos annyira megszoktuk már a viccelődést, hogy ezeket a részeket kifejezetten vontatottnak és unalmasnak érezzük, de ez nem a mi hibánk.
Thor és Hulk ezúttal távol maradnak, kapunk helyettük új szereplőket, akiket – még ha nem is mindig ebben a formában – már korábbról ismerünk, de itt is van egy kivétel, Fekete Párduc. (Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy ne néhány másodperces megjelenésre gondoljunk.) Bucky Barnes története lesz az, ami alapvetően meghatározza, ki hogyan viszonyul az eseményekhez a két ellentétes oldal részéről. Ez a konfliktus még jobban kihozza a Steve Rogers és Tony Stark személyisége, értékrendje közötti különbségeket, ki milyen korban, milyen okok vezérelte vált szuperhőssé és ezek összessége hogyan befolyásolta küldetéstudatát. Az erőviszonyok nagyjából egyenlők, a végkifejlet nem borítékolható előre, de valószínűleg mindenki belátja, hogy hőseink sem külön-külön, sem együtt nem bukhatnak el, ráadásul ha végeznének egymással, oda lenne a folytatás. A jelenlegi technológiai színvonal mellett egy ilyen filmet elkészíteni jóval rövidebb ideig tart, mint magát a sztorit megírni, szívből remélem, ezt a részét továbbra sem tervezik a számítógépekre bízni. Persze mi emberek sem vagyunk egyformák, arrafelé továbbra is az a szemlélet uralja a közgondolkodást, hogy Kelet-Európában mindenki szegény és el van nyomva, Afrikában pedig mindenki fekete és egy ország élén csak király állhat (Oroszországban pedig mindig tél van és az ország a mai napig tele van titkos laboratóriumokkal).

A képregény rajongók majd eldöntik, hogy a cselekmény mennyire követi a lapozgatós változatot, amit a filmvásznon látunk, az mindenesetre meggyőző, egy jól átgondolt és felépített valamiről van szó, ahol az alkotóknak nem a következő részen járt az esze.

Hozzászólások

hozzászólás