X-Men – Apokalipszis (X-Men – Apocalypse); rendező: Bryan Singer; szereplők: Michael Fassbender, James McAvoy, Jennifer Lawrence, Oscar Isaac, Sophie Turner, Nicholas Hoult; színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 144 perc, 2016; 12
Férfi könnyekből épült új világ
Elnéző vagyok az X-Men sorozattal. Egyrészt mert korábbi epizódok okot adnak rá, másrészt, mert bízom abban, hogy a lefelé után majd lesz megint felfelé, és persze azért, mert általánosságban elnéző vagyok a képregényfilmekkel. És ha most azt hiszed, hogy a következőkben csak bántani akarom az Apokalipszis című új részt, akkor tévedsz. Csak kicsit bántom. Nem fog fájni.
Az X-Men sorozat fő erőssége – ahogy egyébként a Marvel mesék legtöbbjének – a jól kitalált karakterekben van. És itt nem csak arról van szó, hogy vannak a viccesek (bár vannak, itt Quicksilver) meg vannak a cukik (bár vannak, itt Árnyék), hanem, hogy az egyes képregények hangvételéhez megfelelő karakterekkel találkozunk. Egy Pókemberbeli gonosz nyilván rém hülyén festene a Vasember mozikban, és egy Thornak szánt ellenség minimum nevetséges lenne Amerika Kapitány ellenfeleként. Még akkor is, ha tudjuk, van átjárás a különböző képregények között.
Az X-Men rendelkezik a legtöbb furcsa lénnyel (ha nem számítjuk a Bosszúállók összefogást) a Marvel rajzolt világai közül. És talán a legkidolgozottabb (vagy kidolgozás alatt álló) háttértörténetekkel is ezek a szereplők bírnak. Már újság változatában is Magneto volt a legizgalmasabb karakter ebben az univerzumban. Nem csoda hát, hogy a film verzióban is törekedtek arra, hogy többdimenziós legyen. Míg a korai filmekben csak utaltak arra, hogy múltja sok cselekedetére – ha nem is mentség, de – magyarázat, addig az X-Men – Az elsőkben már részletesen megismerhettük tragikus gyerekkorát. Azt már mindenki döntse el maga, hogy bátor, vagy tiszteletlen dolog belevinni a Holokauszt témáját egy alapvetően könnyed hangvételű képregénybe. Mindenesetre Stan Lee-ék megtették. Az Apokalipszisben újra előkerül a múlt e része. De itt már emelték a tétet. A más művészeti ágakban is újra és újra feldolgozásra váró kérdésre, miszerint: Hogyan kerülhetett sor a világégésre, ha van Isten?, az X-Men legújabb része pofátlan módon megfogalmaz egy válaszszerűséget. Mintegy mellékesen.
Az Apokalipszisben tulajdonképpen azzal próbálják még inkább mélyíteni Magneto karakterét, hogy tovább hangsúlyozzák, döntéseit az őt ért traumák befolyásolják. Csak sajnos hibásan teszik. Egy újabb tragédia újra abba az irányba sodorja, amivel Eric Lensheerből Magneto lett. Pálfordulásaira azonban nem mindig van reális magyarázat. Ahogy a karakterek egymáshoz való viszonya is talán itt a legproblematikusabb. Jean és Logan közös jelenete dramaturgiai hibaként is felfogható. Találkozásukra, azért volt szükség, mert úgy tűnik, nincs X-Men Jackman nélkül.
Stan Lee cameója szerencsére nem marad el. Bár tény, hogy feltűnése – tekintve, hogy rendre mosolyt csal az arcunkra, ha meglátjuk a vásznon – mindig egy vicces jelenet része, most drámai képsorok között esik meg, ami eléggé elveszi a kedvünket.
A történetről sokat nem lehet mondani, mert az nem nagyon van. Ugrálunk időben és térben. Ezzel próbálják ellensúlyozni a cselekmény hiányát. És bár van abban valami bizarrul szexi, ahogy Fassbender melótól megizzadva, olajosan vezet egy Lada-t, majd lengyelül szólal meg; és hogy McAvoy-t a nyolcvanas évek divatjának megfelelően Miami Vice-osra fazonírozták, sőt a hajába is Don Johnson-osan túr (szerintem tök nem véletlenül), két órán keresztül csak ez nem köti le még az én érdeklődésemet sem.
Értem én, hogy most nagyon megy a nyolcvanas évek életérzés, és a film legtöbb üdítő pillanata is abból származik, hogy jól ismert dallamok csendülnek fel márvány koptatású farmerek társaságában, de zavaró, ha ennyire direkt a dolog. Amúgy, ha jól számolok, az időben való visszatekintéseket ezzel lezártnak tekinthetjük. (Esetleg még egy Bobby Darin nótákkal átitatott, fecskefarkú autókkal dekorált ötvenes éveket dobhatnak a nézőknek, mert az még kimaradt.)
Ráadásul a nézzük meg jól ismert mutánsainkat fiatalon kikacsintás is elfáradt. Legalábbis elfogytak a jelentősebb mutánsok, akiket látva, komolyabb aha-élménye lehet a nézőnek.
Elhangoznak a panel poénok, a megfelelően szocializált képregényfilm-fogyasztó néző pedig automatikusan felkacag, de később idézhető vicceskedésre nem igen van benne példa.
Azt mindenesetre a film javára írom – bár attól tartok ebben semmi szándékoltság nem volt –, hogy férfi főhőseink végig zokogják a sztorit, míg mellettük igazán kemény csajok dolgoznak csendben azon, hogy megmentsék a világot.
