Warcraft: A kezdetek


warcraftWarcraft: A kezdetek, rendező: Duncan Jones, szereplők: Travis Fimmel, Toby Kebbell, Robert Kazinsky, Paula Patton, Ben Foster, amerikai fantasy, 123 perc, 2016. (12)

Orkból is megárt a sok

Miután az orkok a saját világukat tönkreteszik, átteleportálják magukat az emberekébe. Két dudás nem fér meg egy csárdában, az erőviszonyok felvázolása számos áldozatot követel. Gonosz varázslók, várkastélyok, fénylő páncélok, griffmadarak, fegyverkovács törpék, farkasháton közlekedő, kigyúrt férfiak hatalmas szemfogakkal és hasonlók. 

warcraftA Warcraft 1994-ben jelent meg és azóta egész univerzummá (most tényleg én legyek az, aki nem ezt a szót használja?) nőtte ki magát. A megfilmesítés ötlete nem tegnap vetődött fel először, ám különböző okok miatt ez valahogy mindig elmaradt. Vannak, akik szerint ez kifejezetten jót tett a dolognak, hiszen azóta nagyon sokat fejlődött a számítógépes technika, másrészt annyi ilyen film van mostanában, hogy a nézői elvárások is megnőttek. Ráadásul az első pillanattól fogva nem győzték hangsúlyozni, hogy a film elkészítésében a játék kiötlői is részt vesznek. Nos, én az előbbiekre elsősorban mint lehetőségekre, nem pedig mint törvényszerűségekre tekintek. Attól, hogy a legkülönfélébb lények lakta világok ábrázolása során nem érezzük gagyinak azt, amit látunk, hadd ne ájuljak el – ezt már a filmek alapjául szolgáló játékok többsége is tudja -, mint ahogy attól se, hogy egy épkézláb történetet látok.
A Warcraft arról szól, hogy az orkok, miután a saját világukat lenullázták, az emberek – fiktív, leginkább a középkorra hajazó, váras, földműves, céhes, páncélos lovagos, varázslós – világát szemelik ki maguknak, hogy aztán azt is ugyanúgy lenullázzák. Ehhez egy olyan teleportáló kaput vesznek igénybe, mely a világukban élő, leigázott lények életerejéből táplálkozik (hogy adjanak egy hatalmas pofont az előítéleteknek, a gonosz színe ezúttal a zöld). Persze vannak olyan orkok, akik egy élhetőbb világot szeretnének maguknak, egyesek odáig merészkednek, hogy ebben a világba még az embereket is bele tudják képzelni (mégis csak ők voltak itt előbb). Az orkok önjelölt, varázserővel bíró vezetőjének és egy lelkiismeretes törzsfőnek köszönhetően lesz is baj ebből bőven. És hogy az emberek ehhez mit szólnak? Őszintén szólva nem örülnek neki, de ennél elfogadhatóbb magatartás nem nagyon létezik ebben a helyzetben. El is szalasztják legvitézebb vitézüket – aki nem mellesleg a királynő testvére – az őrzőhöz, hogy csináljon már valamit. A szakadár ork törzsfő GYES-en lévő feleségét és társait képviselve felveszi a kapcsolatot az emberekkel, de a gonosz mágia és a nagypolitika állandóan bezavar. Aztán van még itt egy félig ork, félig ember is, aki a szemfogait leszámítva elég dögös, ugyanakkor mivel igazából egyik fajhoz sem tartozik, nehezen találja a helyét (aztán mégis). A végső cél persze az, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon, de egyéb, alternatív élelemforrás hiányában ez elég nehezen kivitelezhető (mind a kecske, mind a káposzta nézőpontjából). Ennek megfelelően rengeteg ármány és cselszövés, ütközet, csata és halál kíséri végig a filmet, de azért vannak örömteli pillanatok is, csak ritkábban.
warcraftAki nem játszott még a játékkal és/vagy nem ismeri, ne lepődjön meg, ha rengeteg ismerős dolgot vél felfedezni, mindenki ugyanonnan merít, csak – szerencsés esetben – máshogy rakja össze. Legyen szó egy ember életéről, egy megtörtént eseményről, egy számítógépes játékról vagy egy képregényről, attól a pillanattól fogva, hogy egy történet beteszi a lábát a moziba, kutya kötelessége – függetlenül a bekerülési költségektől – maradéktalanul kiszolgálnia a nézőt. Az utóbbi időben számtalanszor elhangzott az a kérdés, hogy miért ülnek be egy filmre és különösen miért írnak róla olyanok, akik nem ismerik az előzményeket. És különben is, majd a rajongók hozzák a jegybevételeket. Egyrészt ez nem ilyen egyszerű, másrészt a mozi mindenkié.
Jómagam nem vagyok sem nagy képregény gyűjtő, sem nagy játékos, viszont szeretem a jó filmeket és ez utóbbiért az vesse rám az első követ, aki nem. Ha valami vagy valaki elég népszerű ahhoz, hogy film készüljön róla, akkor az általában felkelti azoknak az érdeklődését is, akik nem ásták bele magukat olyan mélyen a témába. Éppen ezért egy ilyen filmnek egyáltalán nem válik hátrányára, ha a hátérrel, az egyes karakterekkel, a motivációjukkal, a lényegi mondanivalóval megismertetik a nézőt, legyen ez egy gyorstalpaló, az információk cselekménybe történő beágyazása, vagy akár egy egész film.  És igen, a „kezdetek” szó címben való alkalmazása önmagában nem elég. A számítógépes játékokból készült filmeknél van egy olyan elvárás a részemről, hogy nem azt akarom látni, ahogyan valaki végigjátssza a játékot, kismillió ilyen videó található a YouTube-on. Különben is, én még úgy szocializálódtam, hogy a sarki kocsmában sem állok senki mögé a nyerőgépnél, vagy a flippernél, mert nem illik (és akkor még finom voltam a várható következményeket illetően, de hát ugye régen minden jobb volt). Annak ellenére, hogy az egyes karakterek motivációja nem mindig volt világos és egyértelmű, ráadásul egyeseké ötpercenként változott és a színészi játék is hagyott némi kívánni valót maga után, lekötött, amit láttam. Volt történet, még ha nem is túl bonyolult, inkább túlbonyolított, de azért csak eljutottunk A-ból B-be, helyesebben szólva a következő rész erejéig a B-be vezető útra. A kreatív csapatot valószínűleg befizették egy buszos itáliai körútra, de ezzel sem volt bajom, ha egy távoli világban egy város úgy néz ki, mint Firenze, hát nézzen. Szó, ami szó, nem tudom, hogy hoz-e változást a film egy igazi rajongó életébe, és ha igen, akkor milyet, nálam az ork püföl embert és viszont folyamba simán belefér ez a mozi.

10_6

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Rendes fickók - kritika
Következő cikk Stefanovics Angéla interjú a Liliom ösvény kapcsán