Mapplethorpe: Look at the Pictures

Mapplethrorpe: Look at the Pictures, rendező: Randy Barbato, Fenton Bailey, szereplők: Robert Mapplethorpe, Debbie Harry, Fran Lebowitz, Paul Martineau, Brooke Shields, amerikai-német dokumentumfilm, 108 perc, 2016. (18)

Pénisz, irigység

Gyönyörű virágok, híres portrék…és sok-sok pénisz. Minden művész másban keresi a tökéletességet, és amikor megtalálja, annak nem biztos, hogy mindenki örül.

Vivian Maier és Sebastiao Salgado után egy sokkal megosztóbb fotográfus, Robert Mapplethorpe életébe nyerhetünk bepillantást a forgalmazónak köszönhetően. Az alkotók biztonsági játékot játszanak. A halála után rendezni kívánt kiállítás körüli botránnyal nyitnak, de aztán helyreáll a világ rendje, időrendben haladunk születéstől a halálig. A fő vonulatot a hagyaték rendezése jelenti, ahol kurátorok állnak a rövid, ám annál tartalmasabb életút különböző korszakaiban keletkezett alkotások fölött hangos egyetértésben. Életének fontosabb állomásait riportokkal, interjúkkal, archív és rekonstruált felvételekkel jelenítik meg. A teljesen átlagos, már-már unalmas kertvárosi életből hamar kiszabadult, amikor 16 évesen leérettségizett és művészeti vonalon tanult tovább. Ezt megelőzően nem igazán érdekelte a fotózás, a lázadó természetről is mindössze annyit tudunk meg, hogy szerette a valóságostól eltérő színűre kiszínezni a dolgokat. Rokonok, barátok, ismerősök emlékeznek meg róla.
A különböző kategóriák gyakran összemosódnak, Robert évekig dolgozott együtt testvérével, modelljei, mecénásai, kiállítói pedig gyakran töltötték be a szerető, vagy a szexpartner szerepét is. A megszólalók közül néhánynak olyan szinten esett ki a hetvenes és nyolcvanas évek (is), hogy vagy csak a szépre, vagy konkrétan az égvilágon semmire nem emlékeznek. Szerencsére van bennük annyi diplomáciai érzék, hogy az össze-vissza hadoválás helyett csak bambán néznek maguk elé és mosolyognak, hogy ja, de szép is volt. Ez a fajta visszafogottság egyébként mindenki másra is jellemző, engem legjobban a család lelkésze lepett meg, aki nagyon szépeket mondott a művészről (hiszen ő is csak Isten egyik teremtménye). Mint mindenki más, a művész is a szeretne a munkájából megélni, nagyon régen volt már az, amikor ez a pálya egyet jelentett az önként vállalt szegénységgel. Egy bérszámfejtő sem nyugtat meg az a tudat, hogy halála után az örökösök majd jól megélnek munkáinak eladásából. Fizetési jegyzék 1989-ből, kikiáltási ár…nem, ilyen nincs.
A munkamániás, a tökéletességet megszállottan kereső, maximalista, sikerre és elismerésre vágyó, örökké elégedetlen Mapplethorpe szeszélyes viselkedésével zsarnokként telepedett rá környezetére. Elviselhetetlen mivolta ellenére szeretettel, jóérzéssel és éles kritika nélkül beszél róla mindenki…mert a zsenik már csak ilyenek. A homoszexualitás nyílt felvállalása sem lepett meg úgy igazán senkit, még csak nem is én mondom ezt, hanem maga a művészvilág mondatja velem. Természetesen mindig voltak, vannak, lesznek olyanok, akiket a homoszexualitás puszta létezése is mélységesen felháborít. A korra egyébként is jellemző volt a szabadságvágy, a kísérletező, újító szellem – mint ahogy az ezzel szembeni hangos tiltakozás -, amiből ugyancsak ízelítőt kapunk. A homoszexualitás a művészet, jobban mondva a fotográfia által került ki a négy fal közül. Persze mondhatnánk, hogy a kiállításokra az vált jegyet, aki akar, a képeket az vásárolja meg, aki akarja, semmi nem kötelező. A választóvíz talán az AIDS megjelenése lehetett, de kizárólag a homoszexuálisokhoz való kötése és ragályos betegségként való leírása leginkább a tudatlanság – sokszor a szándékos tudni nem akarás – számlájára írható. Mapplethorpe virágokról és híres emberekről készült képein pontosan látni azt a tökéletességre való törekvést, azt az érzékenységet, amivel az egészhez hozzáállt, talán nem véletlen, hogy a megszólaló hírességek is a róluk készített legjobb portréként említik fotóit. Mindenben és mindenkiben megtalálta a szépséget, a lényeget, ezt kereste a szexualitásban, az emberi testben és végső soron a péniszben is. Mindenki döntse el maga, hogy ezért el lehet-e bárkit is ítélni. A dokumentumfilm sem ítélkezik, nem foglal állást, nem fejtegeti a szimpla polgárpukkasztás és a valódi művészet, a pojáca és a zseni közötti különbséget. Leginkább semleges marad és tisztelettel adózik Mapplethorpe munkássága előtt. Abból a szempontból mindenképpen hiánypótló, hogy összeszedi és rendszerezi műveit, megszólaltatja közvetlen környezetét és hűen próbálja meg visszaadni azt a kort, azt a miliőt, melyben élt és alkotott.
A halhatatlanság záloga sok esetben maga a halál. Robert Mapplethorpe ennek tényét viszonylag korán volt kénytelen felismerni. A saját magának folyton feltett kérdésre sem kapta meg életében a választ: örökségének értékét ma több mint 200 millió dollárra taksálják a szakértők.