Stranger Things, készítők: Matt Duffer, Ross Duffer, szereplők: Winona Ryder, David Harbour, Finn Wolfhard, Millie Bobby Brown, Gaten Matarazzo, Caleb McLaughlin, Noah Schnapp, Charlie Heaton, Natalia Dyer, Matthew Modine, színes, amerikai, horror, sci-fi dráma, 55 perc, 1 évad, 2016-
Minden sorozat szeretne nagyot szólni, néha meg is teszik. A Stranger Things azonban a Netflixnek az az újonca, ami egyfolytában visszhangzik mióta megjelent és úgy simul bele az éterbe, hogy attól megolvadnak a nézők érzékszervei. Pedig az egész egy ’80-as évekre épülő popkult visszatükröződés valahol a horror, a sci-fi és a dráma szerelmi háromszögében. Közben olyan, mintha a legvadabb intellektuális szeretkezését néznénk végig Spielbergnek és Stephen Kingnek, amibe néha belecsókol John Carpenter.
A Stranger Things tényleg olyan, mintha elnyalhatnánk még egyszer életünk első fagyiját. A Duffer tesók, akik amúgy ikrek, olyan világot hoztak létre, ami a filmvilág egyik legjobb remixe lett pillanatok alatt. A srácok első nagy alkotása ez, eddig csak olyan produkciókban segédkeztek, mint a Wayward Pines, de most határozott mozdulattal tették le a névjegykártyájukat a tévéasztalra.
A történet a ’80-as években játszódik, ahol egyik este rejtélyes körülmények között eltűnik egy kisfiú. A kissrác három jóbarátja gyermeki naivitással elhatározza, hogy megkeresik barátjukat, aminek következtében egy velük egyidős kislányba (Millie Bobby Brown) botlanak, aki földöntúli képességekkel bír, és nincs hová mennie. Közben az eltűnt kisfiú anyja (Winona Ryder) hisztérikus szívszakadás közepette próbál fia nyomára bukkanni, akit a város lakói többnyire halottnak könyveltek el. Aztán óvatosan bekúszik a képbe egy-két paranormális jelenség, megismerkedünk a kiégett seriffel (David Harbour), természetesen előkerülnek a titokzatos küldetésben mártózó öltönyös rosszfiúk, akikről első látásra lerí, hogy tudják a belépőkódot a városka mellett felépített titkos kormányzati laborba. Ezt a nyomozást követhetjük végig, ahol mindig belesünk egy jelentéktelennek tűnő kavics alá és ahol újabb fontos és pontosan adagolt titkot találunk, ami olyan ritmusban viszi előre a történetet, hogy azt tanítani kéne. A gyerekkor édes romantizálása, amiben a kölykök felnőttként állnak a feladathoz, amin a felnőttek gyerekesen kétségbe esnek.
A kameraállások gondosan vannak megkomponálva, nem kapkodnak, a zene mindig tökéletesen olvad rá a jelenetekre, a karaktereket szépen lassan bontogatják ki, mindenkire jut idő, a színek, a képek, az utalások, mind mind lenyűgözőek ebben a retro életérzésben, ahol a walkie talkiek szinte külön szerepet kaptak, hogy minél inkább érezzük a torkunkban a kort, amibe belecsöppentünk.
Pedig a Stranger Thingsben semmi olyan nincs, amit még nem láttunk, azonban ez nem véletlen. Az egész sorozat olyan, mint valaki első szerelmes levele, amit itt a készítők a nyolcvanas éveknek címeztek és ennek a mozdulatsornak minden izgalma, reménye és félelme benne van. Ezek a kikacsintások alkotóelemei a sorozatnak. Azonban hiba lenne azt mondani, hogy most csak a ’80-as évek sci-fi és horror alkotásairól beszélünk. Igaz, hogy főleg Stephen King és Spielberg kéznyomai domborodnak a hangulaton, de valójában ennél egy sokkal szélesebb skálát ölelnek fel; úgy biccentik tiszteletteljesen a fejüket az egész filmvilág előtt, mint egy műgonddal elkészített házifeladat. Újra élhetünk jeleneteket, érzéseket és hangulatokat.
Felsorolni is lehetetlen azt a rengeteg mozaikdarabot, amiből létrejött a nagy egész, de talán érdemes kicsit belegabalyodni. A Stand by me négy kalandor kissráca, akik egy vonatsínen mennek végig a saját történetükön, a Twin Peaks tükörbenézős jelenete, ahol a gonosz köszön vissza az utolsó jelentben a misztikummal teli unott kisvárosban, az E.T., amiben olyan lényt találnak, amit rejtegetni és védeni kell a felnőttek elől, az Under the Skin női léptei egy megmagyarázhatatlan fekete térben, ahol folyós a talaj halmazállapota, a Silent Hill dimenziói, amik olyanok, mintha egy helyen lennének egy időben, de mégsem, a Cápa-filmek rendőregyenruhái, amik egy az egyben mint Hawkins városka rendőreinek öltözéke, A dolog furcsa lénye, akinek a feje erősen emlékeztet a Stranger Things szörnyére, a Star Wars dialógusok, az Aliennek nem csak a látványvilága és zaklatottsága, de maga a főszereplő kislány, Eleven, egy az egyben olyan erős női karakter, mint egy mini Sigourney Weaver, A Rémálom az Elm utcában Nancy-je itt is megtalálható a gimislány karakterében, az X-akták paranormális és megmagyarázhatatlan jelenségei, az It Follows esteledő és kicsit nyomasztó hangulata, a Ragyogás baltás jelenete és a Super8, a Kincsvadászok, a Harmadik típusú találkozások, a Carrie, a Poltergiest stb. Valamint egy csomó jelenet, ami mind azt a kort idézi vissza; gondoljunk az amerikai iskolák aljas hierarchiájára és romantikus történeteire, amiben a furcsának tűnő fiúnak szinte semmi esélye nincsen a focicsapat kapitányával kavaró lány szívének elnyerésére. Ráadásul nyugodtan említhetném Tarantinot, vagy Rodriguezt, akik szintén a kedvenc műfajukat gondolják és értelmezik folyamatosan újra és maxolják ki annak minden mozzanatát.
Minden beállítás és minden hangulat, ami bevésődik a néző agyába egy egy reflektálás a felsorolt filmekre. Ez egyáltalán nem lopás, hanem olyan mint receptből főzni és ebből egy olyan mesét kapunk, ami a felnőttekből újra gyermeket varázsol, de nem feltétlenül azt a naiv és buta fajtát, hanem azt a lelkes és kíváncsit.
A legnagyobb meglepetést a színészek közül Millie Bobby Brown okozta; a kislány annyira tökéletesen játssza a szerepét (mint az összes többi gyerekszínész amúgy) és külön kijár neki a vállveregetés, mert alig tudták rávenni, hogy a film kedvéért kopaszra nyírják a fejét. A Duffer-tesók azonban állítólag mutattak neki egy képet Charlize Theronról, aki a Mad Max kedvéért tolta le a haját és elmondták, hogy ez mekkora vagányság, ekkor adta be Eleven a derekát a hajvágást illetően. Winona Ryder kezdetben kicsit idegesítő, de ez inkább a karakter sajátossága és kétségkívül nagy kedvencünk lett az elején folyamatosan másnaposkodó rendőr is, David Harbour.
A Stranger Things-hez persze nem kell szakértőnek lenni, mert nem egy filmes kvíz ez, amiben ha nem tudod felfedezni a kellő mennyiségű easter egget, akkor kiestél az élvezet játékából; ez inkább csupán egy baromi nagy plusz. Az egész lenyűgöző atmoszféra és a ritmus, ami még a néző szívverését is képes szabályozni, az már nagyon kellett. Ennél jobb és hozzáértőbben elkészített sorozatot idén már nem fogunk látni, erre bármennyi mérget vehetünk.
