Csajok (Girls) készítő: Lena Dunham, szereplők: Lena Dunham, Adam Driver, Allison Williams, Jemima Kirke, Zosia Mamet, Peter Scolari, színes amerikai vígjáték és drámasorozat, 28 perc, 5 évad, 2012-
Az HBO Csajok című sorozata jövőre hozza el nekünk a hatodik és egyben záró évadát. Nem volt rövid menet végignézni a New York-i lányok kalandjait, amiket Lena Dunham álmodott meg. Nem sikerült egy forró szeretkezésre, inkább egy függetlenfilmes egyéjszakás kalandhoz lehetne hasonlítani, de igenis követelte a megszületését az új generációs Szex és New York. Ami kicsit indie lett, kicsit összeszedetlen, itt ott túl csupasz, néhol idegesítő, de nincs még egy olyan komplex téma, mint amikor a lányokat kidobják a fészekből és rájönnek, hogy minden egyes szárnycsapás az életben a legnagyobb próbatétel és hogy a java csak most jön. A barátságot, a szerelmet, a karriert és a szexet úgy kell kezelnünk, mint a legtörékenyebb porcelánokat, miközben a legintimebb aktus végig az marad, hogy megtaláljuk önmagunkat; már ha ez egyáltalán lehetséges.
A Csajokat hívták már sok mindennek; becézhetjük a bölcsész Szex és New Yorknak, ahogy tették azt mások, de az biztos, hogy valamiért még mindig a képernyőn van, ráadásul nem kevés tévés díjjal és jelöléssel a háta mögött. Ahhoz képest, hogy ennyi történet rejlik a témában, viszonylag kevés sorozat foglalkozik igazán a 20-as éveikben járó lányok mindennapjaival. Ez valószínűleg azért van, mert amennyire tűnik megfoghatónak a téma, pont annyira misztikus is.
A készítő és főszereplő, Lena Dunham, nem egy hétköznapi lány, pedig pont az a küldetésének a lényege, hogy egy hétköznapi lányt állítva a főszerepbe mutassa be azokat az érzéseket és tapasztalatokat, amivel a korosztálya küzd. A sorozat szókimondóága, meztelensége, esendősége és naturalizmusa olyan valóságot okoz, ami nem azért sokkolja a nézőt, mert ilyennel még nem találkozott, hanem pontosan azért, mert nap mint nap ezzel találkozik a saját, lecsupaszított életében. Az éremnek azonban két oldala van, és hiába ad ez egyfajta jó táptalajt a feminizmusnak, másrészről tud visszatetsző is lenni, mert olykor elkerülhetetlen, hogy mindezt öncélúnak érezzük. A Csajokra amúgy nagyon jellemző, hogy megosztja a nézőket; míg egyesek éljenzik, mások egyszerűen undorodnak tőle és őszintén szólva mind a két brigádot meg lehet érteni.
A sorozat alapvetően négy női karakteren keresztül mutatja be a családi fészekből kilökött, tanulmányaikat éppen befejező lányokat, akik a felnőtté válás végtelen hosszú küszöbét tapossák éveken keresztül. Van köztük arrogáns, de alapvetően jó szándékú, naiv lány, van köztük racionálisan gondolkozó, de szexuális téren tapasztalatlan, a másik egy világot járt nihilista és a művészlélek, aki empirikus úton kívánja kialakítani a személyiségét. Az a legnehezebb ebben a folyamatban, hogy alapvetően rengeteg lányt kell bemutatniuk mindössze négy szereplővel. Ezért tehát sémákkal kell dolgozniuk, amiken keresztül ezek a történetek életre kelhetnek, ebben azonban úgy kell egyensúlyozniuk, hogy a hitelességet fenntartsák, ami nem mehet az izgalom rovására. Ez egy borzasztóan nehéz és komplex feladat; bele is törik néha a Csajok bicskája. A színvonal nagyon ingadozó, talán a második évad környékén találták meg leginkább azt a határt, ami a jó dráma és a nevettető vígjáték között lábadozik és bár azután sincsen egyértelmű zuhanás, azért nagyon felemás a minősége. Leginkább a kémiával volt gond a lányok között, nem minden esetben működtek jól együtt, néha szétesett és darabos volt.
Bár egy generációval korábban és egy évtizeddel később játszódik, mint a Szex és New York, de mégsem lehet úgy elmenni a sorozat mellett, hogy ne hasonlítanánk össze a kettőt. Lehet ugyanis szidni a Szex és New Yorkot, hiszen annak a díszlete az összes Manolo Blahnikkal, a heti egy cikkből fenntartott albérlettel, a végtelen mennyiségű gyémántgyűrűvel és a folyamatosan frissen mosott hajú, magassarkúban ébredő szereplőivel kamuk voltak, de mégis koherens volt; okosan megírt, szórakoztató párbeszédekkel, emellett aktuális maradt végig, a témái átgondoltak voltak és olyan kérdéseket tett föl, amikre képes volt válaszolni. Nincs azzal baj, hogy korunk Mr. Bigje most Kylo Ren (Adam Driver) és a lányok nem Versace táskákra, hanem albérletre spórolnak és hogy nem csak azt nem tudják, hogy miként kell jó barátnak lenni, hanem hogy egyáltalán lehet e, de a sorozat mechanizmusa néha szenved amiatt, mert nem mernek elrugaszkodni azoktól a pillérektől, amiket senkit nem zavarna ha kicsit megdöntenének az élvezhetőség javára.
Vannak dolgok amikben azonban nem tudtak hibázni, az egyik ilyen a zene, ami mindig nagyon passzolt az aktuális részhez és lehet szeretni vagy utálni az egyes szereplőket, de drukkolni nekik valahogy ösztönös, mert egy kicsit olyan lesz, mintha velük együtt magunkat szeretnénk megmenteni. Sokan mondták, hogy nem lesz könnyű felnőni, tudtuk is, hogy nem egyik pillanatról a másikra megy és azt is tudjuk, hogy az „én” megszületése felér egy lelki világháborúval, amiben mi vagyunk az ellenség és a jóért harcoló katona is egyben, de ezzel együtt azt is be kell vallani, hogy néha ez csak picsogás. Ezt viszont semmi okunk titkolni és ha valamire jó Lena Dunham sorozata az az, hogy legyünk akármilyen önzőek is a saját világunkban, fejlődni egyszerűen meg kell tanulni és ha elbuktunk fel kell állni. Nincsenek happy endek, de vannak olyan állomások, ahova eljuthatunk és lehetünk éppen boldogok. A fiúktól, a saját sikereinktől, a barátainktól, csakhogy ehhez meg kell mászni egy rögös utat, ami nem mindig a legközönségbarátabb, de az élet egyszerűen ilyen.
