Kubo és a varázshúrok (Kubo and the Two Strings), rendező: Travis Knight, szereplők: Art Parkinson, Rooney Mara, Charlize Theron, Matthew McConaughey, amerikai animációs film, 101 perc, 2016. (12)
Szamuráj puceráj
A félszemű kisfiú, Kubo fantasztikus történetekkel kápráztatja el a nagyérdeműt, ám egy napon megszegi az egyetlen szabályt és a Holdkirály, valamint annak ikerlányai elől kell menekülnie. A kalandban a társa egy majom, egy bogár és egy origami szamuráj lesznek. Bár sokan egy árva petákot nem tennének fel rájuk, náluk esélyesebb csapat még soha nem született.
Kubo nem autómárka, de még csak nem is üdítőital, hanem egy félszemű japán kisfiú. Igen félszemű. Ott a 12-es karika, vagy Te talán soha nem láttad az Egri csillagokat?
Na szóval ez a félszemű Kubo gyerek a kissé neurotikus anyjával él egy barlanglakásban, ami ma már nagyon menő, de akkoriban (nagyon régen) leginkább azt a célt szolgálta, hogy az ember elbújjon valaki, vagy valami elől. Apa, aki valaha a legnagyobb szamuráj volt, az életét áldozta értük. Kubo azzal keresi a pénzt, hogy a közeli falu lakóinak hihetetlen történeteket ad elő, amiket pengetős hangszerével – aminek biztosan van egy jópofa japán neve is – kísér. Kubo mindemellett az origami témában is otthonosan mozog, ne lepődjön meg senki, teremtményei a zene hangjára életre kelnek. Az egész olyan, mint egy bábszínház, csak nem kell hozzá kéz. Anyának egyetlen kikötése van, Kubonak sötétedés előtt haza kell indulnia, a Holdkirálynak és gonosz lányikreinek ugyanis tervei vannak vele. Egy nap a kissrácot elkapja a gépszíj, a faluban ünnep van és elfelejt hazamenni, aminek az lesz az eredménye, hogy a fentebb említett hármas, hogy éljek a képzavarral, a másik szemére is szemet vet. Menekülőre kell fognia a dolgot, melynek során Kubo kabalamajma (jeee) életre kell és a papírszamurájról is érdekes dolgok derülnek ki. A harcot eredményesen csak egy különleges öltözékben lehet felvenni, melynek darabjait előző viselője hanyagul szanaszéjjel hagyta, így a cselekmény átmegy az 1986-os Istenek fegyverzetébe, vagy ha másnak jobban tetszik, az 1984-es Indiana Jones és a végzet templomába (megvan a három kő?). A feladat: összegyűjteni valamennyit. A kis csapathoz csatlakozik még egy elátkozott bogárszamuráj (vagy szamurájbogár) is, csak hogy még bizarrabb legyen a kép. Nem árulok el nagy titkot, az egész tulajdonképpen egy családegyesítési kísérlet csak Lilu nélkül.
A 2009-ben az Oscar-jelölt Caoraline és a titkos ajtóval debütáló Laika animációs stúdiónak ez a negyedik filmje, egyben az alapító tulajdonos és producer, a szintén Oscar-jelölt (a Doboztrollokért) Travis Knight első rendezése. A stúdió vádjegyévé vált, hamvaiból feltámasztott stop-motion technika ezúttal minden eddiginél nagyobb és látványosabb teremtményeket hozott létre, miközben a cselekmény erősen merít a japán kultúrkörből, hitvilágból. De nem csak a cselekmény, hanem az ábrázolásmód (a képi és zenei világ), a díszletek és a háttérnél alkalmazott különböző grafikai megoldások stb. is a japán mondavilág és kultúra alapos tanulmányozására utalnak. A történet kitalált és bár szintén használ klasszikus elemeket, teljesen új. A forgatókönyvön elég vegyes társaság dolgozott, nevükhöz – a Laika eddigi animációin kívül – olyan filmek fűződnek, mint a Transformers, a Men in Black – Sötét zsaruk, a Collateral – A halál záloga, A halott menyasszony vagy éppen a Bajkeverő majom. Van is minden: dráma, akció, menekülés, halál, nevetés, könnyek, rengeteg izgalmas és felemelő pillanat. Az összetett és bonyolult szimbólumrendszer és rokoni szálak edzett agytekervényeket igényelnek, ezen nem feltétlenül értem a dél-amerikai szappanoperák és a bulvár magazinok elmélyült tanulmányozását, bár tény, gyakran a kertészről derülnek ki a legelképesztőbb dolgok. Számomra az egész egy kicsit olyan, mint a Mátrix, amibe az alkotók beletették az egész gyerekkorukat, kedvenc filmjeiket, képregényeiket, hitüket, félelmüket, vágyaikat és mindazt, amit a világról gondolnak. Más kérdés, hogy az általuk felvázolt ars poetica az élvezhető alkotások helyett inkább nemátalakító műtétekben csúcsosodott ki, a Laika esetében szemmel láthatóan más az irány.
A filmet elsősorban érettebb gondolkodású gyerekeknek és örökgyerek felnőtteknek ajánlom, utóbbiak esetében azzal a megkötéssel, hogy határozott világkép és vallási nézetek esetén ezeket inkább hagyják kint a mélygarázsban.
