A Goethe Intézet, az Osztrák Kulturális Fórum és a Svájci Nagykövetség idén is elhozta nekünk a német nyelvterület tavalyi filmtermését. Az eseménynek Budapesten a Művész Mozi adott otthont szeptember 22. és október 1. között. A 35 vetítés során 18 filmet láthattunk, melyek a Debrecenbe, Pécsre és Szegedre is eljutottak. A Szemrevaló az egyik olyan filmfesztivál, melyet évről-évre nyomon követek, elsősorban a bemutatott alkotások mondanivalója miatt. Ezeket idén öt kategóriába sorolták a szervezők: folyamatos múlt, talajt vesztett fiatalok, szülők mérlegen, az ismeretlen és klasszikusok újratöltve.
A szeptemberi filmdömpingben 5 filmet választottam. Az érdeklődési kör és a rendelkezésre álló idő összeegyeztetése mindig hálátlan feladat, igyekszem megnézni azokat a filmeket, ahol valamelyik alkotó is megtiszteli a nézőközönséget a jelenlétével és készségesen válaszol a kérdésekre.
Az állam Fritz Bauer Ellen
A nyitófilm a folyamatos múlt kategóriából került ki. Mivel a XX. századi történelem egyik kiemelkedő alakjáról szól, semmiképpen sem hagyhattam ki. Az állam Fritz Bauer ellen főszereplője a zsidó származású, szociáldemokrata hesseni főügyész, akinek egyik legfontosabb feladata volt a náci háborús bűnösök felkutatása és elszámoltatása. Munkáját mindvégig precízen és lelkiismeretesen végezve szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy az egykori náci tisztségviselők a teljes államapparátusba beépültek, beleértve a rendőrséget, a katonaságot, az elhárítást, a nemzetbiztonságot, az ügyészségeket és bíróságokat is (a nácitlanítást az amerikaiak is eléggé szabadon értelmezték a közigazgatás mielőbbi helyreállítása, a hidegháborús állapotok és az űrverseny miatt, lásd Gémkapocs-hadművelet). Úton-útfélen próbálták hátráltatni, akadályozni, kollégáit megfélemlítették, megzsarolták, a kényes akták pedig rendre eltűntek az irodából. Ilyen körülmények között jutott azon információ birtokába, mely szerint Adolf Eichmann Argentínában bujkál álnéven. Eichmann bűntársai közül egyesek nagyon jól éltek, magas pozíciókat töltöttek be a közigazgatásban vagy a legnagyobb német cégeknél, melynek megfelelően kiterjedt gazdasági és politikai kapcsolatokkal bírtak. Fritz Bauer az izraeli titkosszolgálattal vette fel a kapcsolatot, mely cselekedetével tulajdonképpen hazaárulást követett el. Ha a szociáldemokraták buknak, az a legfontosabb szövetséges, az Egyesült Államok számára is kínos perceket okozott volna, nem is beszélve arról, hogy a zsidó állam Németországtól vásárolt fegyvereket az arabok elleni háborúhoz. A főügyészt munkájában fiatal kollégája, Karl Angermann segítette, akivel volt egy közös titkuk is.
A legjobb thrillerek erényeivel bíró filmben Burghart Klaussner (Good Bye Lenin!, A felolvasó, Éjféli gyors Lisszabonba) hatalmasat alakít a címadó főszereplő karakterében, de a fiatal kollégát játszó Ronald Zehrfeldet is ki kell emelnem (Zehrfelddel tavaly készítettem interjút a Világok között című, afganisztáni témájú film kapcsán). Fritz Bauer sakkjátszmájának eredményét ismerhetjük (Eichmannt izraeli titkos ügynökök elfogták, Izraelbe szállították, ahol halálra ítélték). Bauert a német közvélemény csak jóval az események után rehabilitálta, ma a modern Németország egyik megteremtőjeként tekintenek rá.
Szállj, cserebogár!
Ugyanebben a kategóriában láthattuk a Szállj, cserebogár! című filmet, mely Christine Nöstlinger azonos című regényéből készült. 1945 elején a szovjet csapatok már Bécs alatt járnak, a kilencéves Christine családjának házát bombatalálat éri. A nagyszülők úgy döntenek, maradnak, a kislány a nővérével és édesanyjával beköltözik egy közeli, elhagyott náci villába, ahol az anya régebben takarított és a ház kulcsai nála vannak. Egy nap megjelenik Christine háborús sérült apja is, aki a kórházból szökik meg, miután megtudja, hol találja családját. Nem sokkal később a ház úrnője és annak fia is hazatér, majd a bevonuló szovjet csapatok egy magas rangú tisztje is beköltözik a villába katonáival. A kezdeti ellenségeskedés törékeny békébe megy át, az folyton részeg katonák viselkedése kiszámíthatatlan, nem is beszélve a nyelvi nehézségekből, az oroszt csak a frontot megjárt apa beszéli (kezdetben nem meri használni, nehogy lebukjon). Christine összebarátkozik egy leningrádi zsidóval, aki a katonákkal együtt érkezik. Cohn, a szabó rossz szeme miatt nem kaphat fegyvert, szakácsnak osztják be, de pocsékul főz. Mirjam Unger rendezőnő – akinek ez a második nagyjátékfilmje, korábban rádiósként és televíziósként dolgozott, rövid- és dokumentumfilmeket készített – elmondta, hogy az 1973-ban megjelent regény megfilmesítésébe már többen belefogtak, de különböző okok miatt a teljes film soha nem készült el.
Jelenlegi aktualitását az írónő 80. születésnapja és a világban zajló események adták. Sok a hasonlóság a jelenlegi politikai helyzettel, vége van egy háborúnak, nulláról kell kezdeni, nincsenek még új szabályok és ebben helyezkedik el a gyerek. Ausztriában most van egy erős baloldal és egy erős jobboldal, akik eltérően kezelik ezt a káoszt, a menekültkérdést, a görögországi állapotokat. A film cselekményének időpontja után kevéssel a szovjetek kivonultak, Ausztria nyugati befolyású, de kvázi semleges országgá vált. Az ország jelenleg is keresi a helyét Európában, itt is van egy összecsengés. A film egy még nem befolyásolt gyerek szemével mutatja az eseményeket. Nem hagyja, hogy megmondják neki, mi a jó és mi a rossz, ki a jó és ki a gonosz. A forgatás is olyan volt, mintha bejött volna az élet közéjük, akkor volt a menekülthullám. Christine Nöstlinger festészetet és grafikát tanult, mielőtt írásra adta volna a fejét, műveiben az emberek, a környezet és minden más ábrázolása sokkal plasztikusabb, melyet a film készítése során is felhasználtak (beleértve a humort és a vidámságot is). Annak ellenére, hogy a regényt közel 30 év távlatából írta, cselekményét egy 9 éves szemével láttatja, azt az idő nem szépítette meg és felnőtt fejjel nem értelmezte újra. Ez a filmben ugyancsak visszaköszön, egyrészt a 9 éves szemszögének fizikai értelmében is, vagyis a kamera ebben a magasságban mozog, másrészt azok a jelenetek, melyek a kislány számára nehezebben befogadhatóak egy teljesen más – látomásszerű – képi világot és zenei aláfestést kaptak. Minden nehézség és nélkülözés ellenére az írónő, mint életének legboldogabb korszakára tekint vissza az eseményekre és valóban, a filmet is úgy jellemeztem, mint egy háborús Családom és egyéb állatfajtákat, amin Mirjam is jót nevetett. Az orosz katonákat valóban orosz színészek alakítják, akik közül többen Hollywoodot is megjárták (pl. a Cohnt alakító Konstantin Khabenskiy, a Wanted. a Z világháború és a Suszter, szabó, baka, kém szereplője). A kislányt alakító Zita Gaierre teljesen véletlenül találtak rá, alakítása végtelenül meggyőző, remélem, látjuk még.
Csodaország
Az ismeretlen kategóriában került levetítésre a Csodaország (eredeti címén Haza). Mikor Svájc felett megjelenik egy fekete felhő, mindenki vérmérsékletének megfelelően reagál. Van, aki menekül, van, aki elbújik, van, aki nem csinál semmit, és van olyan is, aki fegyvert fog, hogy megvédje lakóhelyét. A felhő egyre növekszik, majd a határoknál megáll, és nem mozdul. Villámok cikáznak, viharos erejű szél söpör végig az országon, az elektromos berendezések sorra mondják be az unalmast. A 9 történet 10 fiatal rendező munkája, a film érdekessége, hogy az egyes történetek nem külön-külön, egymás után következnek, hanem a szereplők újra és újra feltűnnek, ahogy halad előre a cselekmény. Az egyik jelen lévő rendező, Benny Jaberg elmondta, hogy egy hat éves projektről van szó, melynek során több tíz rendezőt kerestek meg, akiktől a „haza” (lásd a film eredeti címét) témakörben vártak filmötleteket. Közülük lett kiválasztva az a tíz, aki végül összecsiszolta a saját történetet a többiekével. Mivel a központi téma valahol mégiscsak a svájci gőg, a film nem aratott hazájában osztatlan sikert, a francia nyelvterületen a beszélgetés idején még be sem mutatták, pedig két rendező is innen származik. A svájciak ezt hívják Rösti Grabentnek, röszti ároknak, mely vicces kifejezés a két nyelvcsoport közötti különbséget hivatott kifejezni.
A Csodaország felfogható egyfajta vészforgatókönyvnek (mi történne akkor, ha beüt a krach), ugyanakkor jól tükrözi, minek kéne történnie ahhoz, hogy a svájciak a komfortzónájukból kimozduljanak. A pánikhangulat ellenére sokan viselkednek fegyelmezetten – ahogy azt egy svájcitól elvárná az ember -, beleértve a bevándorlókat is, míg mások elvesztik a fejüket. Több statiszta is azt mondta, egyetlen forgatási nap is elég volt ahhoz, hogy átértékelje a dolgokat magában és ne akarjon az életben ilyen vagy ehhez hasonló szituációba kerülni. A felhő felfogható a svájciak kollektív lelkiismeretének. Jaberg eredetileg úgy képzelte el, hogy a felhő nem a kövekből jön ki, hanem a szobákból, az emberekből. Őt személy szerint nagyon zavarja, hogy a svájciak ennyire elvannak a maguk kis világában, de ez a formája a kapitalista ideológiának, ami átitatja őket. Ez a viselkedés a domináns Svájcban. Meg lehetne próbálni másként élni, de ami ehhez kéne, az nagyjából az, amit a filmben láttunk. Ez a semlegesség, ami egyébként a jólét alappillére egyszer visszaüthet, és amíg a svájciak nem vallanak színt (amíg egy kicsit Európához is tartoznak, meg nem is), addig ez a felhő mindig ott fog lebegni a fejük felett. Az opportunista magatartás egyik velejárója, hogy az ember nem mocskolja be a kezét. Rettenetes adódömping van az országban és a bankok is nagyon is jól tudják, hogy a híres banktitok az adócsalás egyik módja. Persze, vannak olyan dolgok, mint a Vöröskereszt, de nagyon rossz az, amikor az önkép egy hazugságon alapszik. Svájc profitál a biztonságos Európából és szeretnék is ezt és vannak a kohéziós milliárdok, amiket az ország fizet, de ezek leginkább olyanok, mint a katolikus egyház búcsúcédulái. Nagyon heterogén ez az egész képződmény és úgy tűnik, nincs alternatívája. A rendező szerint, ha meg akarjuk oldani a problémát, nagyon nehéz kvótákról beszélni és együtt kell működnünk. Jaberg azt is elárulta, egyfajta gyávaság, hogy mindig másokkal együtt dolgozik. Az, hogy eddig csak dokumentumfilmeket forgatott, inkább a véletlen műve. A dokumentumfilm és a játékfilm között inkább egy mozgó határ van, mintsem éles. Előbbinél elmondhatja, hogy a sajátja, utóbbinál el tud bújni a színészek mögé.
A szülők mérlegen kategóriában két olyan filmet is láthattunk, mely hazai forgalmazásra került.
Toni Erdmann
A Toni Erdmann (bemutató: 09. 29.) főszereplője egy nyugalmazott tanár, Winfried Conradi, aki munkamániás lányához, Ineshez állít be Bukarestbe váratlanul és egy műfogsorral, valamint egy parókával felszerelkezve mindenkinek Toni Erdmannként mutatkozik be. Nem tudom, hogy csinálja, de Toni mindenhova bejut és egy idő után mindenkivel kapcsolatba kerül, akinek a lányához bármi köze van. A romániai helyszín ideális választás, hűen tükrözi azt, ami körülöttünk zajlik. Tulajdonképpen ez, a közép-kelet-európai nyersanyagokért, piacokért, olcsó és szakképzett munkaerőért folyó harc darálja be Inest is, aki a sikeres üzlethez nélkülözhetetlen, érzelemmentes pókerarcot a munkaidőn kívül sem képes levetni. Kapcsolatai ridegek, bizarrak, felszínesek és nem mentesek a különféle érdekektől. Ő és generációja eljutnak oda, hogy tulajdonképpen ez jelenti a komfortzónát számukra, ahonnan nagyon nehéz kibillenteni őket. A szerető apa – ne szépítsünk – hülyét csinál magából (igaz, környezetéből is), hogy lányát kiszabadítsa ebből a fogságból. Peter Simonischek és Sandra Hüller alakítása mindenki számára emlékezetes marad. A film annak ellenére távozott Cannes-ból Arany Pálma nélkül, hogy aki látta, egyértelmű esélyesnek tartotta (azért a Fipresci is jól mutat a vitrinben). A 2 óra 42 perces játékidő akárhonnan nézzük, hosszúnak tűnik, de mindenképpen érdemes ennyit rááldozni az életünkből, hiszen a tanulságot megfogadva később ennek többszörösét spórolhatjuk meg. Az alkotás a multikulti jegyében született, bemutatva annak minden előnyét és hátrányát.
24 hét
A 24 hét (bemutató: 10. 13.) főszereplője egy országos hírnévnek örvendő stand up komikus, Astrid, aki férjével (egyben menedzserével) gyermeket vár. Az orvosi vizsgálat során kiderül, hogy a születendő gyermeknek Down szindrómája, amit a pár többé-kevésbé elfogad és megpróbál titokban tartani, miközben a helyes döntéshez megpróbál minél több információt, tapasztalatot, véleményt beszerezni pro és kontra. Mikor a család előtt feltárják szörnyű titkukat, Astrid édesanyja hozzájuk költözik, a (egészséges) kislányuk pedig kijelenti, hogy nem kér a beteg kistestvérből. A következő vizsgálat során szívelégtelenséget állapítanak meg, ami még árnyaltabbá teszi a dolgot. Németországban a nők 90 %-a dönt ilyen esetekben az abortusz mellett, az ottani törvények szerint ez a döntés kizárólag az anya joga és a 24. hétig van lehetőség a beavatkozásra. A film forgatókönyvíró-rendezője és társ forgatókönyvírója egy iskolába jártak, az ötlet az előbbihez kötődik, a másfél éves kutatómunkát már ketten végezték. A vetítésen jelen lévő Carl Gerber elmesélte, hogy barátai révén személyesen is érintett lett, amit igyekezett beleszőni a cselekménybe. A végső döntés legyen titok, a film végigköveti a házaspár nehéz napjait, heteit, annak minden állomását, a rokonok, barátok, ismerősök, reakcióit. A színészek kiválasztása a nem túl hálás témának köszönhetően nem ment könnyen, nem kapkodtak a szerepért, Astridot a Sophie Scoll – Aki szembeszállt Hitlerrel című filmmel ismertté vált Julia Jentsch alakítja, férjét, Markust pedig az inkább vígjátékokban szereplő Bjarne Mädel, rendkívül meggyőzően. Carl Gerberrel egy hosszabb interjút is készítettem, amit a hazai bemutatóig igyekszem megosztani az olvasókkal.
Az alkotókkal történő beszélgetés egyértelműen rávilágított arra, hogy filmesként sokkal hamarabb észreveszik, és sokkal érzékenyebb reagálnak a világban bekövetkező változásokra, melyet jóval bonyolultabbak és összetettebbek annál, hogy azt tőmondatokban el lehessen mondani, legyen ezzel a cél bármi is.
Kultúránkat leginkább akkor tudjuk megvédeni, ha magunkévá tesszük, műveljük, ápoljuk és átadjuk utódainknak. Talán nem véletlen, hogy az itt bemutatott és a fesztiválon kívül, jelenleg is futó és a közeljövőben várható filmekben is központi szerepet kapnak a gyerekek.
Köszönettel tartozom Thomas Biancának, Lőrincze Juditnak, Hambuch Dórának, Sárossi Bogátának és Schaeffer Anikónak, az interjúk elkészítésében nyújtott segítségért.
