Tűz a tengeren (Fuocoammare/Fire at Sea), rendező: Gianfranco Rosi, szereplők: Pietro Bartolo, Samuele Caruana, Maria Costa, Mattias Cucina, olasz-francia dokumentumfilm, 109 perc, 2016. (12)
A víz az úr
Látszólag csak egy menekülttémájú dokumentumfilm, ám annál mégis több. Berlinben négy kategóriában bizonyult a legjobbnak. Olaszország hivatalos Oscar-jelöltje.
Az eritreai születésű, többszörösen jelölt és díjazott olasz dokumentumfilmes, Gianfranco Rossi (aki egyúttal saját maga operatőre is) ezúttal Lampedusa szigetén forgatott. A kis olasz sziget a menekültválság kapcsán került be a hírekbe, az elmúlt években a parti őrség által a közeli vizekben feltartóztatott lélekvesztőkön ezrek lelték halálukat. Lakói szívesen szabadulnának ettől a kétes dicsőségtől és keserű nosztalgiával gondolnak vissza azokra az időkre, amikor még turistaparadicsomként emlegették ezt a valóban gyönyörű és békés helyet. Az Afrika és Európa között elhelyezkedő szigetek stratégiailag mindig is fontos szerepet töltöttek be. Egyfajta ugródeszkaként felhasználva vette igénybe területüket és lakosságukat a háborús logisztika és a kereskedelem (beleértve a rabszolga kereskedelmet is). Az idők során sokszor cseréltek gazdát, hol elnéptelenedtek, hol pedig újra benépesültek. Az itt élők megtanultak együtt élni ezzel, ki közelebb, ki távolabb a szárazföldtől, de mégis a szemük előtt zajlott a történelem. Az egyik ilyen sziget a 10×4 kilométeres kiterjedésű Lampedusa, amely 205 kilométerre található Szicíliától, 113-ra a tunéziai partoktól és 140-re Máltától (mely hasonló, mozgalmas történelemmel büszkélkedhet). A 6000 fős lakosság főleg mezőgazdaságból és halászatból élne.
Hogy a bevándorlás mennyire nem új keletű probléma, jól jelzi a szigeten 1992-ben létrehozott és azóta is működő idegenrendészeti tábor is. Az Észak-Afrikából érkezőknek a dél-olasz sziget jelenti az Európai Uniót, a megváltást. Gianfranco Rossi hónapokra a szigetre költözött és miközben bemutatja a helyi közösség mindennapjait, mindig ott van, valahányszor a parti őrség egy menekültekkel telezsúfolt hajót tartóztat fel és vizsgál át. A túlélők – vannak köztük szép számmal keresztények is – elmesélik viszontagságos útjukat, az átkelést a sivatagon, a hajón való hánykolódást, amiért 800 és 1500 dollár között fizettek. Mesélnek a líbiai börtönökről (akit elkapnak, általában egy évet kapnak, de volt olyan is, aki hatot), ahol csak verésben van részük, enni és inni nem adnak. A kiömlő gázolaj és a sós víz elegye olyan égési sérüléseket okoz, amibe sokan belehalnak. Ezek nem életerős férfiak, hanem – jobb esetben – félholt, emberi roncsok.
Az igazi főszereplő mégis a 12 éves Samuele, akinek nincsenek sem márkás ruhái, sem drága játékai, még csak nem is ül egész nap a számítógép előtt. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) boldognak és önfeledtnek látszik, ráadásul a korát meghazudtoló bölcsességgel nyilatkozik az élet nagy kérdéseiről, a világ dolgairól. Kedvenc időtöltése az, hogy madarakra lődözz csúzlival, kis barátját is erre tanítgatja. Ha éppen nem ezt csinálják, akkor kaktuszokat robbantgatnak petárdával, amik persze embereket szimbolizálnak, vagy a kezükkel fegyvert imitálva a parti őrség hajóit veszik célba. Ezek alapján azt gondolhatnánk, Samuele egy átlagos kisfiú, ami igaz is, csak nem itteni mércével, ugyanis sokkal jobban érzi magát a szárazföldön, mint a vízen. Ha vízre kell szállni, szinte azonnal rosszul lesz, ám emiatt senki nem csúfolja ki, hanem éppen ellenkezőleg, hasznos tanácsokkal látják el, hiszen egyszer majd ő is halász lesz, mint az ősei és úgy általában a legtöbb itt élő férfi.
Gianfranco Rossi kamerája csak követi az eseményeket, megmutatja azt, ami van, nincs kommentár, nincs véleménynyilvánítás, nincs szájbarágás. A munkájukat végző fáradt, kimerült emberek kíméletlenül őszinte beszélgetéseinél nem kell több. Csöndes, méltóságteljes dráma ez, ahol a látottak és hallottak magukért beszélnek. És bár mindenki azt lát bele, amit akar, elég nehéz olyat belelátni, aminek semmi köze nincs a valósághoz. A néhány perces, másodperces hírekhez, de inkább hírfoszlányokhoz képest odavisznek minket a helyszínre, nem jönnek újabb hírek, nem jönnek reklámok, nincs figyelemelterelés, nincs mellébeszélés. Be kell fogadnunk a filmet, melynek legvégén Samuele már nem lövöldöz a madarakra, nem piszkálja, hanem megfigyeli őket és hallgatja éneküket. A katonásdit is meg lehet unni egyszer.
