Énekelj! (Sing!); rendező(k): Christophe Lourdelet, Garth Jennings (írta is); szereplők: rajzfilmfigurák; amerikai családi animációsfilm, 110 perc, 2016 (6)
Illumination’s Got Talent
A Grukról és Minyonokról ismert brigád idén nyáron elhozta első eredeti, teljesen animációs egész estésüket a sárga tökfilkók világán kívülről A kis kedvencek titkos életével. Maradva az állatoknál, még a jövő nyári Gru 3 elé betuszkoltak párat egy színházi énekverseny indulóiként. Mindegy mi az eredmény, úgyis a stúdió nyer majd.
Értem ez alatt azt, hogy immáron az Illumination sorban harmadjára játssza el azt, hogy az agyonismételt főtrailer egyben a film legjobb montázsa – majdnem teljes egészében. A Minyonoknál ez volt a történelmi időszakok parodizálása (az Oggy és a Svábbogarak hozzánk el sem jutó mozifilmje ugyanezt csinálta négy felvonásban és működött is), amiből a montázs végére még maradt pár nem előtt kultpoén (Holdra szállás például). Aztán A kis kedvencek teaserével felrobbantották a netet, és ismét elhitették velünk, hogy minimális dialógokkal/érthető nemzetközi hablattyal fognak minket a bizonyos „titkos életbe” kalauzolni. De nem.
Az Énekelj! azért picit másképp nyitott, már az előzetes is igen terebélyesre sikerült, ám mégis megvolt benne az a potenciális humorforrás, amiből – gondolhattuk – majd a filmben sokkal többet kihoznak. És nem.
Itt arra a részre gondolok, amikor a meghallgatást látjuk és a különböző állatfajták rájuk szarkasztikusan ható dalszövegeket énekelnek, mint a csiga a száguldozás menetszeléről és hasonlók. Sajnos ez nem sokkal hosszabb, mint a promócióban, de ezúttal nem is az egész alkotást vártuk ilyennek, így kevésbé csalódást keltő az amúgy ismét kihagyott ziccer.
Ziccer, hisz úgy sokkal emlékezetesebb végeredmény is kisülhetett volna a filmből, amely ebben is követi a stúdió korábbi munkáit, talán kevesebb merchandise körítéssel. A recept ugyanaz: szép, színes, izgő-mozgó karakterek, burleszk+szülőknek leeső poénok, nevető gyerkőcök. Ehhez járult még hozzá egy erős soundtrack és időnként meglepően jó kreativitás. Előbbi esetében túl sok eredeti dal ugyan nincs, de a felhasználtak olyan iramban váltják egymást, hogy velem megesett az, hogy az „ó, de jó, ezt már rég hallottam… mi is ennek a címe?” gondolatmenet végén már két számmal odébb voltunk és a dallam is kiment a fejemből. A Gimmie Some Lovin’-nal átitatott intróért, és az azóta sem eszembe jutó dalért külön pacsi! Ebben tényleg erős a film, mindenféle műfaj, sokszor hallott slágerek, pont mint az élet tehetségkutatóiban.
A kreativitásban pedig van 1-2 pont (leginkább az elején), ahol már-már a Zootropolis szintjét verdessük, pl. megtudjuk, hogy a halak hogyan közlekednek a lépcsőkön és hasonló apróságok. Természetesen ez is karikatúra saját világunkra, ám mivel nem ez a központi elem, így messze kevésbé kidolgozott, mint a Disney változat, noha tényleg látni, hogy fantázia volt a készítőkben. Csak sajnos erre kevesebb fókusz került.
Aki az előzetesek alapján egy TV-s tehetségkutatós paródiára számított, az csalódhat, mert bár egy ponton az ismét kreatív „állatkihasználás” révén a díszlet már hasonlít bármelyik kereskedelmi csatornás / euróvíziós látványra, itt valójában végig a színház a mozgatórúgó, és bár a válogatásról továbbjutók ugyan élő show-ba jutnak, azt egy színházi darabként kell elképzelni, SMS küldözgetések és hetek elnyújtása helyett egy estés finálészerűen.
No de kik azok a továbbjutók? Örvendetes, hogy nem feltétlen azok (vagy nem csak azok), akiket a trailer sugallt, így számíthatunk talán 1-2 meglepetésre. Hogy xy tényleg csak egy poénra ugrott be, ugyanakkor meg zy-nt láttuk már egyáltalán?
A történetről kár is mit mondani, a trailer nagyjából minden aspektusát elmondja, maximum itt-ott a motivációk vannak jobban kifejtve, vagy máshogy, mint gondoltuk előzetesen, de alapvetően botegyszerű az egész. Ami nem lenne baj, nem is kimondottan az, csak lehetett volna egy picit jobban elmélyíteni a dolgokat (110 percnek elég kell lennie erre), mert így inkább – zenés nyelven szólva – a „one-hit-wonder” kategóriához közelítünk.
A kis kedvenceknél talán kevesebb karaktert mozgatunk, és mivel mindegyik egy-egy valódi embertípus megfelelője (lázadó tini, szégyenlős tini, családanya, apjával nehezen kijövő tini, beképzelt felvágós profi, hagyományőrző üzletember, stb), így jobban is elkülöníthetőek a szimpla „kutya, macska” felsorolásnál. És hiába a klisés figurák, talán jobban kidolgozottabbak a nyári kedvenceknél. Sanszos, hogy rájuk inkább emlékszünk majd 3-5 év múlva. De legalábbis a szintén elég kreatívan kihasznált Rube Goldberg Machine paródiára biztosan. Még ha fel is vet pár kérdést, amin elég túllendülnünk, a film egyik legjobb eleme.
Aztán persze itt is van drámai csúcspont, egy igen látványos és érzelemmel töltött pillanattal, ami bizony a legjobb elődöktől tanulhatott. Viszont ezeken kívül semmi extrát nem nyújt a sztori (pedig a lehetőség adva volt), és ugyan a szereplők közül megvan mindenki nagy momentuma, nem lesz több egy átlagos mondjuk DreamWorksnél, azaz tökéletesen beillik a minyonfickók filmográfiájába. Pedig ismét megvolt a lehetőség túlszárnyalni azt. Persze a gyereknek tetszeni fog, a szülőnek is párszor, és inkább ezt nézzék, mint a megafaktorokat!
