A film természetétől alapvetően távol állnak a kevés helyszínnel, kevés mozgással, sok szöveggel járó történetek, hiszen arra ott van a színház. Mégis vannak olyan művek, amelyeknél a kulcsjelenetek egy-egy étkezés körül forognak, és ha el kéne mesélni a történetet, elég lenne azt mondani, hogy „a film nagy részében X számú ember ül egy asztal körül és beszélgetnek”.
Kihívás egy ilyen jelenetet jól elkészíteni, a rendezőnek ugyanis nagyon kell bíznia az érdekes, izgalmas forgatókönyv erejében és a színészei képességeiben, nem beszélve az operatőrrel való közös munkáról. Hiszen a forgatókönyvben csak a szavak, mondatok viszik ilyenkor előre a történetet, ha nincsenek jól megírva a párbeszédek, ha a sztori nincs jól felépítve, akkor összeomlik az egész kísérlet. A színészeknek szinte csak az arcuk látszik, a kamera mindent megmutat, a nem hiteles játék azonnal lelepleződik. A rendező és az operatőr összedolgozása pedig elengedhetetlenül fontos része az egésznek, mert nincs is annál mesterkéltebb látvány, mint amikor az asztal egyik oldala üresen van hagyva a kamerának, viszont ha tényleg körben ülnek a színészek, az operatőrnek szinte alig van helye mozogni, nehéz megtalálni azokat az érdekes beállításokat, amitől nem lesz monoton és unalmas egy-egy hosszabb jelenet kinézete.
Kiváló példa a Kutyaszorítóban híres reggelizős nyitánya, ahol Tarantino olyan bődületesen erős szöveget tett le az asztalra, hogy azóta is emlegetik a „Like a Virgin” elemzését vagy a borravalóról való eszmefuttatást. Annyira bízott is a szövegben, hogy hagyta, a kamera néha hadd mutasson csak hátakat, amint az asztal körül köröz, amit pedig nem szoktak szeretni a filmeken. A borravaló összedobása után a gengszterek felkelnek az asztaltól, és teljesen más irányt vesz a történet, de mi van azokkal a filmekkel, amik a játékidő túlnyomó részében az étkezésre korlátozódnak? Melyik filmeknek sikerült a kihívást úgy teljesíteni, hogy az évek múlván is emlékezetes maradjon?
A nagy zabálás
Marco Ferreri botrányfilmje eredeti módon állít tükröt a fogyasztói társadalomnak, hiszen a szereplők, a nyugati társadalom megbecsült, sikeres és elismert tagjai, úgy kívánnak véget vetni az életüknek, hogy szó szerint halálra zabálják magukat, ezért napokon keresztül szinte folyamatosan finomabbnál finomabb fogásokat fogyasztanak el. A film érzékeny pontra tapintott a korabeli nézőknél, hiszen rengeteg támadás és kritika érte, de mára sem veszített semmit az aktualitásából 1973-as bemutatója óta (nálunk csak 1985-ben kerülhetett a mozikba).
A burzsoázia diszkrét bája
A jóléti társadalom újabb kritikája egy évvel korábbról, amely 1973-ban elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Az úri társaság jó dolgában már csak partikra jár és eszik, illetve csak próbálna enni, de mindig valami szürreális esemény megakadályozza a vendégeket az ételek elfogyasztásában. Buñuel utánozhatatlan látásmódja a garancia arra, hogy a pimaszan provokatív film még napjainkban is rendkívül élvezetes.
Születésnap
Talán a legismertebb Dogma-film, amelyben a családtagok és barátok azért gyűlnek össze, hogy megünnepeljék a családfő 60. születésnapját. De a nem várt fordulatok nagyjából mindenki étvágyát elveszik.
Babette lakomája
Szerencsére vannak jobban sikerült vacsorák is a filmtörténelemben. Babette 12 főre készíti el a híres, hétfogásos lakomáját, amelyre a pénzt lottónyereménye fedezi. Szintén egy Oscar-díjas külföldi film van szó, amelyben nagy szerepet kap a vacsora és annak hatása a szereplőkre.
Mielőtt éjfélt üt az óra
Ha a beszélgetős filmeknek van királya, az mindenképpen a Mielőtt… trilógia. A harmadik részben Jesse-nek és Céline-nek már van ideje arra, hogy a film második harmadában egy hosszas estebéden vegyenek részt a barátaikkal, ahol újra feleleveníthetik a kapcsolatuk kezdetét és folytatását, na meg persze megvitathatják a többiekkel a szerelem és az élet dolgait.
Ebben a francia-belga vígjátékban, mint annyiszor már, egy végtelenül egyszerű alaphelyzetet futtat ki tökéletesen. Szintén egy baráti társaság megszokott rutinnal gyülekezik a szokványosan kellemesnek ígérkező vacsorához: a konyhaszolgálatos nővér, a lusta sznob irodalmár férj, a poéngyáros ingatlanos bátyó, a dohányzó kismama és egy patyolatlelkű harsonás. Sokáig a leosztott szerepeknek megfelelően zajlik a hétköznapi színjáték, mígnem a leendő apuka vigyorogva kikotyogja a születendő gyermek nevét (direkt nem árulom el, hátha valaki csak a megtekintéskor tudja meg). Abban a pillanatban láthatóvá válik a beszélő felek lehelete, a szőnyegre hullott morzsák hirtelen cipókká dagadnak, az abrosz kivasalhatatlan ráncaiból előkerülnek a korábbi sérelmek. Kezdetét veszi az érzelmi haddelhadd, ahol a verbális asszók közepette persze mindenki kap egy jókora tust.
Hét barát egy vacsorán, ahol nincsenek titokban elolvasott sms-ek, magányosan meghallgatott hangüzenetek, hiszen barátok között vagyunk, nem? Egy filmbeli vacsorán általában érdekes dolgok bukkannak a felszínre, és ez az olasz film sem kivétel.
még néhány emlékezetes, bár nem mindegyikbél kulcsfontosságú azért a “közös” evés:
