The Get Down 1. évad – kritika


the-get-downThe Get Down, készítők: Baz Luhrmann,  Stephen AdlyGuirgis, szereplők: Justice Smith, Shameik Moore, Herizen F. Guardiola, Giancarlo Esposito, Jimmy Smits, Michel Gill, amerikai zenés drámasorozat, 52 perc, 1 évad, 2016- 

the-get-down-001Minden idők egyik legdrágább sorozata lett a The Get Down, ami a ’70-es évek New Yorkjában játszódik. Ezzel a sorozattal a Netflix lealázta az HBO bukását, a Bakelitet, és így Scorsese ellen Baz Luhrmann párbajt nyert. A hip-hop születése, a disco virágkora, a graffitik megjelenése és minden ehhez hasonló téma nagyon jelentőségteljesen mutatja be azt a bronx-i kort, aminek mozdulatai akkoriban szélsőséges önkifejezésnek számítottak, miközben ma ezek diktálják az ütemet a mainstreamnek. A The Get Down az elején nem győz meg minket maradéktalanul; pont olyan, mint unottan sorban állni egy menő szórakozóhelynél azzal az érzéssel, hogy talán be sem engednek minket, aztán a közepe felé már a pultnál vagyunk és a végére úgy érezzük magunkat tőle, mint akik kaptak pár ingyen koktélt és megnyerték a szombat esti táncversenyt.

Rétegtémának számít ez a topik, amit a Bakelit című sorozat is igyekezett feltárni, amiben Mick Jagger öltözői anekdotáihoz nyúltak és leginkább arra hegyezték ki a sztorit, hogy mennyire geci dolog a zeneipar, miközben ezt inkább csak említés szinten kapjuk a The Get Downban. Itt is volt aki asszisztáljon az alapsztorihoz, hiszen maga Grandmaster Flash szaktanácsadott a stábnak, de ezek mellett volt alkalma a sorozatnak reflektálnia például a ’77-es nagy New York-i áramkimaradásra, a polgármesterválasztásra, az abban az évben történő hatalmas hőségre, amiben a lakosok már kezdtek megbolondulni vagy a nyomornegyed elhagyatott, romos épületeire, ahol gyakran lógtak fiatal punkok, feketék, latínók, hajléktalanok és bűnözők és égtek néha benn, mert a biztosítási csalások miatt gyakran felgyújtottak egyet-egyet. Ráadásul, miközben főszálként kapunk egy igazi gettómesét, közben olyan szubkultúrákra is kitérnek mint a graffitizés (ami elég szorosan összefügg a hip-hoppal ugye), ami akkoriban csupán destruktív megnyilatkozásnak tűnt, miközben ma már az art-kultúra szerves része. Nagyon fontos állomások voltak ezek mindenféle művészeti fronton, hiszen akkoriban például a hip-hop is egyfajta lázadásnak számított, ami a kitörni-vágyás céljából jött létre és szélsőségesnek hatott, miközben ma már puha vörös szőnyegen léptetik végig az ebben a stílusban alkotó sztárokat.

the-get-downA Bakelit tényleg csupán elbagatellizálta ezt a kort, miközben itt is találkozunk kábítószerrel, gömbölyű női fenekekkel és a zeneipar kíméletlenségével, de sokkal életszerűbb és optimistább a The get down hozzáállása. Itt tényleg elhiszed, hogy mekkora tétje van egy romos épületben megrendezett DJ-battle-nak vagy egy szombat esti táncversenynek a sarki diszkóban.

A történet amúgy egy csapat fiatal srácról szól, akik először csak kísérletezgetnek a zenével, majd elég konkrét céljaik lesznek vele, miután megismerkednek Shaolin Fantastic-kal. A főszereplő köztük Ezekiel, az árva srác, aki baromi tehetséges szövegeket ír és közben bele van zúgva az osztálytársnőjébe, aki meg disco-énekes akar lenni, de az apja pap és leginkább csak halkan gospelezni hagyná a lányát a templomban. Azonban a lány nagybátyja segít a fiataloknak, egyrészt jóindulatból, másrészt mert anyagi haszonnal járna és mint helyi gengszter egy ilyen ziccert nem hagyhat ki.

the-get-down-002Ez a gettósztori valahogy képes rá, hogy ne a nyomorról szóljon, annak ellenére se, hogy folyamatosan az van a háttérben. Itt a szereplők álmodoznak, de tesznek is érte, hogy megvalósuljon amire vágynak. Ha kell lemezt lopnak, ha kell kiszöknek a szülői házból, persze néha eltolnak egy spanglit, de inkább csak azért mert az menő, közben tudják jól, hogy tehetségesek és hogy merre akarnak továbbmenni. Nincsenek felesleges mellékszálak se; a karakterek szerethetőek és megfelelően karikatúrisztikusak ha azt követeli meg a történet és már szinte közhely bedobni, hogy mennyire nem hibázik a Netflix ha jó gyerekszereplőket kell összeszedni. Justice Smith és Herizen F. Guardiola szemtelenek és lazák. Shameik Moore izzadságcseppjei a korongokon nagyon hitelesek, amiknek hála részletesen bemutatják, hogy miről is szól a szkreccselés, miközben öröm megint sorozatban látni Jimmy Smits-t a Sons of Anarchy-ból és ott van még Giancarlo Esposito a Breaking Badből és Michael Gill a Kártyavárból.

A zenét is nagyon eltalálták, hiszen a fősláger, a Set me free tényleg baromi nagy és fülbemászó sláger. A kosztümök, a díszlet, a szétgraffitizett metrókocsik, az ázsiai harcművészet effektek, a szemetes utcák, a szétrúgott tűzcsapok a forróságban olyan élettel töltik be a teret, hogy mégjobban átjön az egész sorozat energiája, amit főleg a zene diktál. Bár Baz Luhrmann amúgy is nagyon jó az atmoszféra teremtésben, vegyük csak példának A nagy Gatsby-t, a Moulin Rouge-t vagy a Rómeó és Júliát. Az egész olyan lendületes és optimista lett ebbe a miliőbe áztatva, hogy igazán átjön az a fővonalban, amiben azt próbálják bemutatni, hogy milyen amikor ennyi haldokló és ocsmány valami közt egyszer csak születik valami, ami nem más, mint a nagybetűs Zene.

Hiába old school az egész, mégis baromi friss és a sok zenei betét ellenére sem musicalesedik el. Egyelőre hat részt adott ki a Netflix és idén hozzácsapnak még hatot, ami kitudja marad e ennyire pozitív, sőt a várható konfliktushelyzeteket már körvonalazták, szóval állatira várjuk a folytatást.10_8

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Így tisztít halat Chris Pratt
Következő cikk A Nagy Fal