A vörös teknős


a-vörös-teknős-Aru-Shima-no-MonogatariA vörös teknős /La tortue rouge / The Red Turtle/; szöveg nélküli, francia-japán animációs film, 80 perc, Studio Ghibli, 2016. Rendező: Michael Dudok de Wit, Forgatókönyvírók: Michael Dudok de Wit, Pascale Ferran, zene: Laurent Perez. Forgalmazó: Mozinet

a vörös teknős(Tekn)Ősköltemény az Emberről

Minden jó mesében találunk ősi jelképeket (sárkányt, vasorrú bábát, hamuba sült pogácsát és társaikat), de nem minden sokszimbólumos mese jó mese. A vörös teknős viszont, mely metaforikusabb, mint a Fehérlófia meg mondjuk a Baraka együttvéve, annyira jó, hogy akár minden nemzet közös népmeséje is lehetne.

Az irgalmatlan vihar egy lakatlan szigeten veti partra a férfit. Az ember ártatlan, a természet érintetlen, de megérinthető és életet is ad (van fa, hal és gyümölcs), az ember mégis menni próbál. Távozását minduntalan megakadályozza egy óriási vörös teknős, melyet a keserű haragtól felindult férfi agyonüt. Az ember nem ártatlan, a természet értetlen. A lelkiismeretfurdalás könnyeitől vagy talán a törődés vágyától azonban a teknős másnapra nővé változik, s innentől két páncél nélküli ember életét követhetjük végig. Vagy a végtelenségig.

A történet egyszerű, de jelentéssel viselős. Maga a címállat is szimbólum. A teknős sok nép számára mitikus teremtmény, a buddhista mitológiában a négy égtájat őrző istenségek egyike, a hosszú élet, a bölcsesség és a kitartás jelképe. A filmben mindegyikkel megismerkedünk, és közben nem karakterekkel, hanem archetípusokkal találkozunk (a Férfival, a Nővel, a Gyermekkel, a Vízzel stb). A közös emberi tapasztalatok olyan jelentős metszéspontjait hordozzák, hogy bőven elég feldolgoznivalót adnak a néző számára: ennél fordulatosabb cselekmény csak elterelné a figyelmet arról, ami ebben a mesében igazán fontos. Ugyanezért a képsorok dinamikája alapvetően lassú, szemlélődésre késztet, a látvány pedig azért lenyűgöző, mert egyszerre puritán és grandiózus. És persze mert tekintélyes része a Kecskeméti Animációs Filmstúdióban nyerte el sajátos színét. Nem véletlen, hogy a büszkeségtől kihúzott háttal ülünk a – hetedik – sorban!a vörös teknős

Toposzban tehát nincs hiány (bár a hajótörés Defoe Robinsonja előtt is népszerű motívum volt, és az átváltozás sem Ovidiussal lépett be először a kulturális köztudatba), ráadásul néhányat apa-fiú viszonylatba helyezve is láthatunk. Ilyen például az elvágyódás: a férfi menekülni próbál a szigetről, a teknős újra meg újra szétzúzza a tutaját, ezért maradása (legalábbis kezdetben) kényszer. Fia viszont továbblépni vágyik: a fiatal teknősökhöz (kortársai? testvérei?) húzó szíve és távozása a felnövésből fakadó szükségszerűségként jelenik meg. Kétszer is látjuk, ahogy a pusztítás új élet születését teszi lehetővé (vihar a film elején, cunami a végén), vagy vegyük a szinte kockáról-kockára megismételt jelenetet: a partot szegélyező sziklákon megcsúszó férfi egy vízzel teli szakadékba zuhan, a síkos köveken kimászni nem tud, így az egyetlen kiutat a sziklatömbök alatti rés jelenti. Nincs választása: vesz egy nagy levegőt (talán az utolsót), víz alá bukik, és végül átpréseli magát a szűk nyíláson. Ami az apától halált megvető bátorságot igényelt, az a kisgyermeknek halált nem ismerő, puszta játékká lényegül: mikor ő esik oda, anyja kézjelét elértve szempillantás alatt rájön, mit kell tennie, és apró termetével könnyedén átlibben a résen.

vörös teknősMegkomponált csend a film: párbeszéd sincs benne, mert vannak dolgok, melyek kifejezéséhez az emberi nyelv édeskevés. Elég expresszív stilizált arcokon a szemöldök moccanása, a rákocskák finoman neszező sertepertélése vagy épp a rettegéstől gúzsba kötött Férfiból felszakadó, kétségbeesett és artikulálatlan kiáltás.

A befogadhatatlan egyszerűség az, ami miatt A vörös teknős engem leginkább a Barakára emlékeztet, és a saját kis univerzumomban minden idők egyik legjobb rajzfilmjévé lépett elő. Fogalmam sincs, hogy érte el, hogy egyetemessége ellenére nem vált közhelyessé, és hogy ötödikes gyerekek is figyelmesen nézték végig a premier előttit az Urániában. Értékes és kiemelkedő alkotásnak tartom, amely egyszerre képes kijelentő módban ábrázolni az egymásra utaltság örömét, a kölcsönös kiszolgáltatottság tragikumát és az ember küzdelemmel teljes szövetségét önmagával, társával és a természettel, miközben néha halk kuncogásra is késztet, és – akkor is, ha épp nincs tudatában az ember – vigasztal. És minderre elemi szükségünk van.10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jamie Foxx stílusosan bejelentkezett Budapestről
Következő cikk Őrült boldogság