Animal Kingdom, készítő: Jonathan Lisco, szereplők: Finn Cole, Ellen Barkin, Scott Speedman, Shawn Hatosy, Ben Robson, Jake Weary, amerikai krimi és drámasorozat, 60 perc, 1 évad, 2016-
Férfi játszóház szülői felügyelettel
Az Animal Kingdom a TNT nagy dobása, amiben egy bűnöző életmódot folytató család sztoriját ismerhetjük meg. Az a lényege, hogy minden nagyon kemény benne: a rablások, a férfiak kockahasa, meg az érzelmek is, de az a gond, hogy láttunk már ilyet sokkal jobban, izgalmasabban és okosabban kidolgozva. A kiszámítható és ösztönös antihősök és a túl vastag csíkokban kihúzott kokain annyira tankönyvszagúan lett beleágyazva a drámába, hogy tényleg csak azoknak indítja be a fantáziáját, akik kifejezetten ezt a műfajt áhítják.
Ennek a sorozatnak a vázát úgy kell elképzelni, mint a Sons of Anarchy-t, A Maffiózókat, a Bloodline-t, a Kingdomot vagy a Ray Donovant. Arra fűzik föl a konfliktust, hogy van egy saját belső értékrenddel működő család, akik a törvényes életet teli-szájjal köpik szembe és a szemük sem rebben attól, hogy a pénzüket nem kispolgári melóval szerzik, hanem illegális és erőszakos tevékenységekkel. Persze jól jön még bele pár szép lány, meg a javak nagyvonalú bűnös élvezete is. A konfliktusok meg simán alakulhatnak a családon belüli összefeszülésekből, apróbb titkokból, amik előbb utóbb kiderülnek, de ezek kitűnő eszközök egy egy epizód végi cliffhangernek.
A háttérben mindig ott lehet a rendőrség, meg az öltönyös nyomozók, akik a nyomukban vannak, majdnem elkapják őket, vagy mégsem, aztán mégis, de nem úgy. Nagy ötlet amúgy ezt beemelni egy családi vagy családként funkcionáló baráti légkörbe, mert ott a konfliktusoknak valóban tétjük lehet és az érzelmek hitelesen tudnak a felszínre törni. Az antihősök meg a legeladottabb értékcikkek a sorozatpiacon mostanában, és vannak/voltak is köztük kedvencek és kitűnően megírtak, főleg annak köszönhetően hogy az elejétől a végéig követhettük a karakter sorsát és megértettük az ok okozati összefüggéseket.
Valószínűleg ez a legnagyobb gond az Animal Kingdommal, mert itt kész tényként kapjuk meg a túl kemény bűnöző családot, amit túlságosan is elnagyolt és kommersz motívumokkal tűzdeltek tele a kaliforniai díszletben. A sorozat valójában az azonos című 2010-es film alapján készült, ami elég jó kritikai sikert tudhat magának. A sorozattá formálódásban lett volna idő kibontani jobban a személyiségeket, de valamiért csak az adott cselekményre koncentrálnak.
Ez a család olyan, hogy van egy bandavezér nagymama (Ellen Barkin), akit nem úgy kell elképzelni, mint öreganyáinkat, akik otthonkában, egy csirkefarhát kuponnal a zsebükben várják a postást a nyugdíjjal, hogy aztán mehessenek kapálni. Ez a nagyi ugyanis inkább a szilikon-szoli-szőkített haj vonalon mozog megközelítőleg 12 kiló aranyékszerrel a nyakában és iszonyatos tekintélyt parancsol magának a fiai közt, akik nem egy apától vannak, meg a testvéri szálak is eléggé kuszák, de az a lényeg, hogy a fiúk négyen vannak, durván kockás a hasuk, szeretnek szörfözni és mindnek valami nagyon perverz (és itt nem a testiségre kell feltétlenül gondolni) kapcsolata van az anyjával, ami olykor elég gyomorforgató, de legalább egy kardinális jellemvonása a sorozatnak. Az egyik fiúnak családja van, ő viszonylag józanabb és okosabb a többieknél, a másik srác kicsit egyszerűbb, őt hat csík kokain és két meztelen csaj teljesen a mennyek kapujáig képes elvinni, a harmadik tesó nagyon bunkó, nem sokat szól, ráadásul meleg is, ami csak egy mondvacsinált és elcsépelt konfliktushelyzetre lesz elegendő, valamint ott a negyedik fiú, a rangidős, aki idő előtt jött ki a börtönből és egy csendes pszichopata. Aztán megjelenik az unokaöccsük, akinek az anyja – a fiúk kitagadott nővére – épp most halt meg a kanapén a délutáni műsorsáv kellős közepén heroin túladagolásban a TV előtt ülve. A család elvileg szeretettel fogadná a rég nem látott kamaszfiút, de az a helyzet, hogy pont most készülnek egy nagyobb rablásra és nem tudják, hogy bízhatnak e a fiúban. Aztán ugye jönnek a zsaruk meg az izgalmak, pár félresikerült piti bűnözés.
Az a gond vele, hogy egyik sem hoz igazán lázba. Vannak benne jó megoldások, de mindig visszatérünk oda, hogy nagyon keményen próbálnak beállítani mindenkit és eltúlozzák a vagánykodást, ami egyszerre lesz nagyképű és nevetséges olykor. Általában csak ülnek a nappaliban a nagyi meg a fiúk és spangliznak, kábítóznak, vedelnek, veszekednek és féltékenykednek mint az ötévesek, hogy ki anyuci kedvence. Persze ha valamelyiküknek lőtt sebe van, akkor azt szigorúan orvosi felügyelet nélkül, a billiárd asztalon operálják meg saját kezűleg egy kis whisky és izzadt csatakiáltások segítségével. Közben meg kötegnyi pénzek hevernek szanaszét a műmárvány konyhapulton, hogy a néző egy percig se feledhesse, hogy mi is a lényeg.
A színészek beleadják amit kell, Ben Robson a Vikingekből lehet ismerős, Jake Weary meg a Valami követből és Ellen Barkint kell még megemlíteni, hogy mennyire szexi, bár már zavaróan sokszor csúszik le a válláról a selyemköpeny, hogy mindenki jól láthassa a testét.
Amúgy a nagy sztorival gond nincsen, fel van építve, szép kerek és okosan megoldott, valamint a kamaszfiú vívódását és belső harcait is izgalmas figyelemmel kísérni, de az akciójelenetek már csak egy közepes színvonalat hoznak. Ha a műmájerségből kevesebbet adnának és biztosan tudnánk, hogy a második évad is annyira biztos átívelő szállal dolgozik, mint az első és a karakterek kevésbé lennének kiszámíthatóak, akkor volna miért várni a következő évadot.
