Ultra (2017), Rendezte: Simonyi Balázs, Főszereplők: Simonyi Balázs, Szabó Béla, Táncsics Judit, színes, magyar film, 83 perc, (12), Forgalmazza: Mozinet. Mozibemutató: 2017. szeptember 21.
„Tűrj, úgy támadj hegycsúcsra. Lépj,
úgy perelj a lábbal.
S békélj meg a tarkón ömlő
vízesések által.”
Simonyi Balázs kreatív dokumentumfilmje az HBO Europe, a Speak Easy Project és az Anemon közös produkciójában látott napvilágot. Az alkotás öt ultrafutó – köztük a rendező – küzdelmeihez visz közel, akik a Spartathlon extrém futóversenyen kerülnek szembe és szövetségbe önmagukkal. Bujdosásba, majd haza önmagukba.
A német Annettnek meghalt a gyermeke, és futás közben a visszafordíthatatlanság nehezedik a vállára. A derűs és hallgatag francia férfi is fut, és sérült fia is, akiből egyszer csak felbuzog az önvád („Hülye vagyok? Miért vagyok az?”). A futás lesz a pszichológusa. Egy Szabó Béla, aki tizenöt oldalon át szerepel a budapesti telefonkönyvben, és akit felesége kísér „Privát Spartathlonján”. Egy fiatal magyar rendező, aki a hosszútávfutó magányosságából képes önmagán túlra mutatni, és akinek szabad szája van, meg humora. Futnak. A világ egyik leghíresebb extrém versenyén, 246 kilométert 36 óra alatt.
Valakik, akik „együtt senkik”, ugyanazon az Athén-Spárta vonalon, mégis más utakon futnak. Vagy döcögnek, vagy lépnek, vagy menekülnek, vagy vánszorognak. Más döntéseket hoznak, más és máshol fáj nekik, a film mégis inkább arról szól, ami közös. Ahogy futás közben fejben, úgy a filmvásznon is grandiózus mozaikká állnak össze a futás által felfedett testi-lelki valóságdarabok: a vérző combok, a hólyagos talpak, a gyönyörű tájak, az előremutató addikció („A drogosnak a foga esik ki, nekem a körmöm le”), a lüktető gyász, a mérgező kétely, a kísértő múlt, a nihil, a vérszívó kényelem, a rideg elvárások, a szintidő, a kudarcélmény, a sikerélmény, a lehetőség, a tűrés, az állhatatosság, az alázat, a kizihált fájdalom, a holtpont(ok), a pánik, a megfutamodás, a józan belátás, az elengedés, a feladom, a végigfutom, az egyedül vagyok és a maradj velem. A futás és az életünk ennyi aspektusát nyolcvanhárom percbe sűrítve szemlélni rettentő (és) felszabadító.
Simonyi Balázs futókarrierje során „kigyúrt” önismerete szakmai téren is ezerszeresen megtérül, és ennek csak az egyik pillére a film világló hitelessége. Mint Bond az Aston Martinban szakadék peremén, a film minden alkalommal szemrebbenés nélkül húzza be a kéziféket a giccshatáron (már ha egyáltalán eljut odáig). Noha van egy-két könnyen idézhető, „szlogengyanús” mondat és felbukkan egy tengerhullám lágy simításában szerényen tovatűnő lábnyom is a homokban, nincs sablonos szöveg, nincs émelyítő zene, nincsenek teátrális vágások és patetikus operatőri húzások. Nem találkozunk hegedűk sirámával, izzó napfelkeltével takkra összehangolt, aprólékosan elszánt-szenvedőre sminkelt arcok felemelésével lassított felvételben. (Ez nem egy Nike motivációs videó a Youtube-on.)
Elénk tárulnak viszont velőtrázó – igen, velőtrázó – drónfelvételek: olyanok, mint valami oldalunkon baktató Isten jelenlétéről egyértelmű hírt adó képeslapok. És vannak ízléses, de bátor, mélyre hatoló, mégsem tolakodó premier plánok. Láthatóvá lesz szenvedés és szenvedély, törés és törődés, elválik egymástól önáldozat és önáltatás, tömés és töltekezés, kiüresedés és ürítés (utóbbi egészen profán értelemben is). Megmutatkozik a „Csavardi Samuk”, a támogató, az autóval kísérő-nem alvó-munícióról gondoskodó-biztató családtagok eleven jósága is. Vannak mesterien elkapott, de nincsenek újraforgatott pillanatok. Ez a film olyan, mint a futás: tiszta. A film igazat mond, s azt nyersen, de nem pökhendin teszi. Egyik nem titkolt célja futásra buzdítani minél többeket („A futás egyszerű, tényszerű és elvezet önmagadhoz. Remélem, még időben szóltam.”). Nagy, és manapság ritka erénye, hogy felnőttként kezeli közönségét: nem rág szájba semmit, csak világossá teszi, hogy döntési szabadsága, s így felelőssége mindenkinek van. Indirekt módon pedig arra sarkall, hogy elsajátítsunk egyfajta „Leonidász-perspektívát”: önmagunknak a legbensőbb és a lehető legkívülebbi nézőpontból történő egyidejű szemlélésére, kicsinységünknek és végtelenre hivatottságunknak ugyanolyan fokú elismerésére, alázatra és folyamatos határfeszegetésre bátorít. (Csak azt sajnálom, hogy ezt nem hosszabban teszi, ez a remek szál például dramaturgiai és anyagi okok miatt kimaradt belőle.)
Motivációképp pedig csak annyit tennék hozzá, hogy a film nem rajttól célig, hanem rajttól rajtig tartott.