Birmingham bandája (Peaky Blinders) 1-3. évad – kritika


Birmingham bandája (Peaky Blinders), készítő: Steven Knight, szereplők: Cillian Murphy, Paul Anderson, Joe Cole, Helen McCrory, Tom Hardy, brit krimi és drámasorozat, 60 perc, 3 évad, 2013-

Véres gengszter mese

A BBC már három évadot legyártott a gyönyörű szépen megkomponált brit gengszter balladából, aminek főszereplője a szemtelenül jóképű Cillian Murphy. A történet egy Sons of Anrchy-hoz hasonló, sokszor illegálisan és erőszakosan tevékenykedő családot mutat be, olyan mellékszereplőkkel, mint Tom Hardy vagy Noah Taylor.

A Peaky Blinders egy létező bűnbanda volt a 19. század végén Birminghamben, akik elég erőszakosan intézték a dolgaikat. Olyan legendák keringtek róluk, miszerint a sapkájukba pengét varrattak, amivel könnyen kaszabolták az ellenfeleiket, ha arra került sor. Ez persze csak mítosz, de pont az ilyen hangzatos ötletekre húzta föl Steven Knight ezt a sorozatot, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Locke, az Eastern promises, illetve a Taboo egyik írójaként is jegyzik. Ezt a bandát újragondolta és áthelyezte őket az I. világháború utáni évekre és így ismerhetjük meg a kegyetlen Peaky Blinders ganget. A főszereplő Tom Shelby (Cillian Murphy), aki testvéreivel és nagynénjével együtt üzemeltet egy illegális fogadóirodát, valamint védelmi pénzekből igyekszik fenntartani magát, miközben különféle okos ügyletekkel kívánnak egyre magasabbra jutni a maffia-létrán. A családban persze ki van építve az ilyen klánokra jellemző hierarchia, valamint a tipikus gengszterélet kellékeit vonultatja föl, mint a romlott szerelmek, a kurvázás, viszkizés, verekedés, rendőrök lefizetése és a klasszikus bandaháborúk. Minden évadnak megvan a maga konkrét története; hol gyémántrablásra adják a fejüket, van hogy lopott fegyvereket dugdosnak a rendőrök elől vagy éppen zsidókkal üzletelnek. Az egész kicsit Keresztapásan van kitalálva, ahol a család az első és a kegyelem nem létező fogalom.

Minden évad összesen hat hosszú részből áll, ami vizuálisan és színészileg tömény varázslatot képes átadni a nézőnek, a sztoriknak azonban vannak kisebb buktatói. A sorozat évados rövidsége nem engedi, hogy a Peaky Blinders minden egyes szereplője és mozzanata kibontakozzon. Olyan erős és szuper karaktereket vonultat föl, akikre bőven lehetne kétszer ennyi időt szánni, miközben olyan témákat érint, mint a feminizmus vagy a kommunizmus, amiket azonban képtelen kifejteni az időhiány miatt. Ez azonban az egyetlen gyengesége a sorozatnak, meg talán még az, hogy a témák amúgy kissé klisések.

Amiben azonban hihetetlenül egyéni a Peaky Blinders az a stílusa. A lecsúszott munkásosztály, a pökhendi gengszterek, a csendes gyilkosok, a háborúban megtört férfiak, a részeg prostituáltak mind egy csodálatos keringőt járnak ebben a mocskos iparnegyedben. A sorozat pont a koszos Tabu és a már túl előkelő Downton Abbey világának határán mozog. A díszlet magával ragadó, a téglaépületek közt lefolytatott bandaháborúk külön szereplőkké válnak és vizuálisan teljesen ki vagyunk elégítve. A koszos, szürke utcákat egy vörösen parázsló cigarettavéggel törik meg, ami szinte kiégeti a képernyőt és a füstös kocsmába belépő csinos nő smaragdzöld kosztümje megtöri az egyhangú képet és nem engedi el magáról a tekintetet.
A sorozaton történészek dolgoztak, hogy az akcentus, a ruhák mind korhűek legyenek és teljes a sikerük. A jelmezek részleteiben el lehet veszni. A nadrágtartók, a sapkába rejtett pengék, a borotvált hajak, az épületek mind életre kelnek, miközben valaki folyamatosan cigarettázik a háttérben. A rendezés is csodálatos, a lassított verekedésekre, a szeretkezésekre, a távolba révedő beszédes tekintetre nem sajnálnak időt szánni és teszik mindezt úgy, hogy nem lesz öncélú és nem is művészkedik túl. Ráadásul olyan ízléssel válogattak zenét, hogy az még egy szinttel magasabbra emeli a sorozatot stílusban. Nick Cave, Arctic Monkeys, Radiohead, Black Keys, PJ Harvey, White Stripes olyan autentikusan helyezkednek el ebben a világban, hogy még az sem fura, amikor Churchill-t kell néznem, miközben a háttérben ilyen előadók szólnak. Még a néger utcai pap prédikálása alá is olyan ütemet raknak be titokban, amitől szinte egy véletlen hiphop számnak hangzik az ige.

A Peaky Blinders egy nagyon erős sorozat, amiben Tom Shelby karaktere képes jelentőséggel bírni, miközben nagyon jól megszerkesztett, komplex, erős karakterek veszik körül egy velejéig stílusos világban. A színészek hibátlanok, drámaiak, kegyetlenek, a gengsztervilág szövevényes, a nők nem közhelyesen gyönyörűek, hanem az egyéniségüktől és a történet izgalmasan felépített. Amiért azonban mégsem hibátlan a sorozat az egy kicsit megmagyarázhatatlan, de érezhetően van körülötte egy olyan burok, amibe nem biztos, hogy be tud hatolni a néző és teljesen a részévé tud válni és így egy idő után a kívülről való szemlélődés eluntatja. Akit azonban beránt ez a világ azoknak minőségi szórakozást kínál, csak a sztori felépítésébe kellene legalább annyi egyéniséget és stílust belevinni mint amivel a sorozat minden más porcikája rendelkezik.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Borsban az igazság: 50 éves a Sgt. Pepper
Következő cikk Gyilkosság az Orient expresszen szinronos előzetes