Twin Peaks 3. évad – Kritika Twin Peaks, készítők: David Lynch, Mark Frost, szereplők: Kyle MacLachan, Sheryl Lee, Laura Dern, Naomi Watts, amerikai misztikus dráma és krimisorozat, 60 perc, 3. évad, 2017.
Fuck you, Diane!
Nem lettünk okosabbak a Twin Peaks harmadik évadával. Történetileg sokra nem mentünk, eléggé idegesítő is volt, miközben ami a képernyőn zajlott az semmihez nem fogható. Lynch konkrétan azt csinál amit akar, hibátlan rendező, de mindenre szarik, semmi sem szab neki határt. Totálisan öncélú sorozatkészítés volt, amit 18 részen keresztül csinált velünk, és tulajdonképpen egy baromi hosszú filmként értelmezendő. Egész idő alatt nagyjából úgy éreztünk magunkat, mintha ébren végignézhettük volna valakinek az álmát. Hogy ez jó vagy rossz, arra nincs válasz, mert ilyen egyszerű jelzőkkel nem lehet jellemezni Lynch művésztét.
Senki nem gondolta volna, hogy Laura Palmer ígérete valósággá válik és 25 év múlva újra szembe találjuk magunkat a sorozattal. Talán már mindenki számára világos, hogy a Twin Peaks egy TV-történelmi mérföldkő volt, aminek kísérleti összetevőiből azóta is rengeteg sorozat táplálkozik. A Showtime-nak hála folytatódott Lynch ámokfutása. Az eredeti évadok is erősen odacsaptak a nézőknek, de a több mint két évtized alatt azt már sikerült egy leheletnyit megemészteni. Közismert a sztori: Laura Palmer holttestét megtalálják Twin Peaks-ben és a nyomozáshoz megérkezik a városkába az FBI-tól Cooper ügynök akivel együtt ismerjük meg Twin Peaks városának lakóit és egy misztikus világba is belépünk, ahol alternatív megvalósításból nézve izguljuk végig a jó és a rossz örök harcát. Szappanoperás drámák, horrorral kevert sci-fi, burleszkbe fulladó vígjáték és egyszerű magyarázatokkal nem szolgáló cselekmények művészi összefonódása. A harmadik évad cselekménye nagyon szűk volt, mert valójában irtó kevés dolog történt. Hiába a sok visszautaló motívum, a Twin Peaks nem fulladt bele a nosztalgiába. Helyette új misztikumok, rengeteg A-listás színész, baromi jó zenekarok és egy csomó egyszerű, földi halandó számára értelmezhetetlen jelenetnek voltunk szemtanúi.
Amit biztosan tudunk, hogy Cooper kiszabadul a Fekete Barlangból és teljes agyhalottként veszi át a helyét egy Dougie nevű fickónak, akinek Naomi Watts a felesége. Amúgy ezekben a jelenetben megkaptuk azt a baromi jó abszurd humort, amit más talán be se mert volna vállalni. Zseniális volt, hogy mindig olyan kérdésekkel árasztották el Dougie-t, aminek az utolsó szava jól szolgált válaszként és így párbeszédben tarthatták. Közben ugye lesz egy másik Cooper, a Gonosz, akinek a felejthetetlen szkanderes jelenetet köszönhetjük, de még mindig nem értjük mi történik. Ezt talán az összes mondat végére odatehetnénk, hogy fogalmunk sincs mi van, úgyhogy többször nem mondjuk el. 
Iszonyat megkönnyebbülés volt, amikor Kyle MacKachlan magához tér és újra önmaga lesz, még mindig ő a legjobb színész ebben a sorozatban. Aztán amikor már Lynch totálisan felbaszna a sehova nem haladó történettel, akkor végre megkapjuk a választ és megtudjuk ki az a Diane, Laura Dern elképesztő szerepében. Szintén jó húzás volt Tim Roth-ék bérgyilkos párosa, akik akár egy Tarantino film szereplői is lehettek volna, valamint ugyanekkora oltás volt a Mitchum testvérek, akik a rosszfiúk voltak a pózoló női rabszolgáikkal és állati vicces volt a Breaking Badre vagy inkább a Hetedikre hajazó sivatagos jelenetük. Közben ahogy a régi évadokban folyamatosan visszatérő motívum volt a TV-ben lévő sorozat, itt a Roadhouse teljesen random asztalainál történő beszélgetések ejtenek minket zavarba, miközben minden rész végén fellép egy olyan zenekar (pl. a Nine Inch Nails), akiket még a Sziget nagyszínpada is megirigyelne.
Twin Peaks még mindig egy baromi furcsa városka. Kicsit összetörik a szívünket, amikor kiderül, hogy Bobby elvált Shelly-től. Cserébe van egy lányuk, akit Amanda Seyfried alakít. Persze nincs ilyen összefoglaló, hogy kivel mi történt, teljesen váratlanul jelenik meg egy-egy régi szereplő, például Audrey, akiről nem is tudunk meg sokat, csakhogy idegesíti őt férje, na meg hogy van egy elég szemét gyereke. Ben Horne még mindig szállodatulajdonos, Gordon még mindig nagyot hall, Monica Belluccival szokott álmodni és eléggé elmerült Alberttel együtt a nyomozásban. Lucy és férje még mindig a Seriffnél dolgoznak. Ed és Norma szerelme végre beteljesül. Azonban miközben ezeket megtudjuk, vagy egy picit is belemerülnénk, jönnek az olyan agyament részek, mint például a nyolcadik, ahol robban az atombomba a múltban, valami bogár belemászik egy kislány szájába és talán annak lehetünk tanúi, ahogy megszületik a gonosz. Bob arca is előkerül, látjuk megint a küzdelmeket a jó és rossz között, de a szabályok értelmezhetetlenek és csak sejtjük, hogy mire megy ki a játék.
A Twin Peaks persze ugyanannyira szól az idő múlásáról is, nem tudod nem bámulni a megöregedett szereplőket és arra gondolni vajon mi volt velük az elmúlt 25 évben. Néha érzed, hogy minden mindennel összefügg, de pontosan nem tudnád kifejteni, hogy mi is az a minden és mik is azok az összefüggések. Egyszerre érzed folyamatosan, hogy ez egy mestermű, de attól is tartasz, hogy az egész csak egy nagy átverés. Miközben minden apróság kidolgozott. Például a nők ábrázolása, ahogy mindegyikük, még az idősebbek is, vörös rúzzsal, magassarkú cipőben és szűk ruhákban pózolnak és mégsem csupán megrajzolt férfi vágyálmok lesznek, hanem van bennük valami megfoghatatlan elegancia. A karakterrajzok, ha még csak karikatúrák is, iszonyatosan jól és groteszkül vannak kivitelezve. Például a fiatal FBI-ügynök lány, aki természetellenes, eltúlzott, mint valami rosszul sikerült ábrázolási kísérlet, de mégis működik.
Ez az egész univerzum, aminek a gondolatával Lynch régen csak eljátszott, most már elég konkrétan ki van dolgozva, viszont félő, hogy rajta kívül senki más nem érti. Az is biztos, hogy nincs még egy ember, aki ennyi karaktert képes mozgatni és miközben behozza az új generációt, ott vannak a régiek és mindent összeköt pár meggyes pitével, egy bögre forró kávéval és azt ültet bele a piros fotelba akit csak akar. Sok lett az új helyszín is, bár Twin Peaks fontos, kicsit háttérbe szorul.
Ne kérdezzétek mi volt a végén a Sheryl Lee színésznő torkából kiszabaduló sikoly, azt sem tudjuk megmondani, hogy az idő hova lett, ha még létezik egyáltalán, fogalmunk sincs milyen érzésünk legyen Laura Dern és Kyle MacLachan kellemetlen szex-jelenetével kapcsolatban. Az biztos, hogy Lynch négy és fél évig dolgozott ezen a visszatérésen és a folytatást nem zárná ki, de újra mindenkit összeszedni és megint kitalálni egy ekkora agymenést hatalmas meló lenne, ami nem csak rajta múlik. Szerettük a harmadik évad fura humorát, a valóban csodálatos rendezését, máshol elképzelhetetlen karaktereit, szürreális világát és még valami perverz megmagyarázhatatlanságból azt is élveztük, amikor már majdnem azt hittük, hogy értjük, amikor a következő jelenet arcon csapott minket és biztosított róla, hogy fogalmunk sincs mi történik. Öncélú volt az egész, nem kérdés, de önként néztük végig és senki nem kényszerített. Mindenki dolgozza föl úgy ahogy tudja és értelmezze úgy, ahogy akarja, David Lynch szerint ez alapvető szabálya a filmművészetnek. Nem is szereti megmagyarázni művei jelentését, mert szerinte ez személyes élmény kell hogy legyen mindenkinek.
