Rögtönzött szerelem (The Big Sick) – KRITIKA, rendező: Michael Showalter, írók: Emily V. Gordon, Kumail Nanjiani, szereplők: Kumail Nanjiani, Zoe Kazan, Holly Hunter, amerikai romantikus vígjáték, 120 perc, 2017. (16)
A Szilícium-völgy sorozatból ismert pakisztáni srác feleségével együtt megírta a kapcsolatuk történetét, hogy abból végre egy olyan film készülhessen, ami bár minden klisét tartalmaz – mint amúgy maga a szerelem is – de nyálas helyett romantikus lett, idegesítő helyett vicces és valóban megható. A sikert betudhatnánk annak is, hogy azért kiemelkedően jó romkom, mert ebben a műfajban az utóbbi években csak kiemelkedően szar filmek születtek, de a Rögtönzött szerelem tényleg kedves lett, őszinte és pont úgy valóságos, hogy a szájak mosolyra húzódjanak, miközben pár könnycsepp már a padlón pihen.
Ez a film tényleg őszinte, tiszta, halálegyszerű, nincs benne nagy csavar, a világ összes kliséjét felhasználja és mégis működik, pedig tényleg vannak benne olyan tipikus vonások, minthogy a főszereplő lány nagyon beteg lesz, hogy a főszereplő fiúnak szembe kell szállnia a családjával, hogy kulturális különbségekben élünk, hogy vissza kell nyerni a lány bizalmát és hasonlók. Azonban a Rögtönzött szerelem abban nagyon ügyes, hogy ezeket a drámai elemeket nem dramatizálja túl, illetve a humora rettenetesen kedves és önkritikus. Ráadásul pont ez az egyik legfontosabb, hogy nem első pillantásra esnek halálos szerelembe, hiszen komolyan ki az, aki mer egyáltalán ilyet csinálni ma, senki, mivel mindenki bizonytalankodik inkább, próbálgatja magát, meg a szabályait, illetve a másikat. Aztán majd kialakul, vagy nem.
A Rögtönzött szerelemben például először úgy is tűnik, hogy nem lesz ebből a kapcsolatból semmi különös. Kumail, az egyik stand-upos fellépése után csak olyan egyéjszakás kalandszerű díszletbe viszi föl magához Emily-t, aki meg éppen nem is akar kapcsolatot, mert végzős egyetemista. Aztán csak találkoznak még, elvannak, kezdik komolyabban megkedvelni egymást, de kiderül, hogy Kumail pakisztáni szülei ragaszkodnak a hagyományokhoz házasság terén, ezért fiuk inkább be sem számol a kedves, szőke amerikai barátnőjéről. Emily emiatt dobja a fiút, aztán nem sokkal később egy fura betegség miatt kómába kerül. Kumail persze aggódik a lány miatt és bejár meglátogatni őt a kórházba, ahol rendszeresen ott vannak természetesen Emily szülei is, akiket egyre jobban megismer.
Showalter filmjének egyik legnagyobb dobása, hogy a játékidő nagy részét valójában nem is a szerelmes párral a képernyőn töltjük, hanem Kumaillal és a lány szüleivel. Így a női főszerepet tulajdonképpen Holly Hunter kapja, valamint Ray Romano, aki a férjét alakítja. A fiú nem azért fog beleszeretni a lányba és jön rá, hogy kár volt elengedni, mert hirtelen megvilágosodik és vesz egy 180 fokos fordulatot az élete, hanem egyszerűen csak picit szembemegy a megszokásaival. Egy kicsit őszintébb lesz a szüleivel, egy kicsit megpróbál a sarkára állni, egy kicsit jobban értékeli a kapcsolatát, amikor az már nincs, egy kicsit nyitottabb arra, hogy változzon és pontosan ettől a hitelességtől képes sokkal többet adni ez a film, mint más romkomok. Nem két makulátlan lelkű, múlt nélküli szupermodell olvad szét egymás karjaiban, hanem egy olyan srác meg egy olyan lány, akik hibáznak, néha hülyén reagálnak, máskor természetesen kedvesek és tökéletesen hétköznapiak, de ettől még tök fontos emberek a saját életük saját szereplőinek.
Ez a könnyű azonosulási lehetőség, a nem gusztustalankodó poénok és az életszerű kedvesség éri el, hogy teljes szívből drukkolj a főszereplőknek és az, hogy ez valós történeten alapul csak még egyet dob az egész filmen. Az angol cím talán még beszédesebb, hisz egyrészt egy könnyed utalás a lány nagy kórházi kálváriájára, valamint az összes szereplő és mindenki legnagyobb betegségére: a szerelemre, aminek a tünetei jól ismertek és ami még mindig gyógyíthatatlan.
