A Viszkis, rendező: Antal Nimród, szereplők: Szalay Bence, Móga Piroska, Schneider Zoltán, magyar akció, kaland, életrajzi film, 126 perc, 2017. (16)
Amennyire félünk mostanában egy-egy magyar – ráadásul műfaji film – debütálásakor, akkora kő esik le a szívünkről, amikor beülünk Antal Nimród filmjére, aki saját maga írta és rendezte, és tulajdonképpen második filmjének nevezi A Viszkist, ami egy tökös „hálivúdi” akciófilm lett, a magyar „Blöff” kicsit kevesebb humorral, a 90-es évek esetlen magyar valóságával.
A Viszkis története nem csak azért ragadta meg a közvéleményt, mert Ambrus Attilánál izgalmasabb karaktert az elmúlt évtizedekben keresve sem találnánk, hiszen nem csak itthon, de külföldön is elég egyedi közhangulatról árulkodott az a tény, miszerint egy bűnözőt emelt a média piedesztálra, ezáltal kvázi „jónak” állított be egy bűnelkövetőt. Az embereket akkor és most is megosztja ez a téma, pláne, hogy napjainkban tévés interjúkat ad és még show-műsorokban is szerepeltetik. Valóban ő lenne a modernkori Rózsa Sándor (ahogy ez a filmben is elhangzik) vagy egy kisstílű bűnöző volt, aki nagyon jó volt abban, amit csinált?
Szerencsére a választ nem kapjuk meg és nem is ez a film dolga, hanem a puszta ábrázolás, ugyanis egy nagyon masszív műfaji filmről beszélünk, ami csak másodsorban nevezhető életrajzi filmnek, hiszen az állásfoglalás elkerülése végett inkább csak ábrázol a rendező és nem visz minket bele érzelmileg a dolgokba. Erről tanúskodik az a keretes szerkezet is, amire a film épül, ahol a nyomozóval való beszélgetés (Schneider Zoltán) közben mesél Ambrus flashbackekben gyermekkorától elkezdve egészen addig, amit el nem kapták. A nyomozó tökéletes ellenpontja annak, amit a média próbált eladni akkor az embereknek: habár annak idején a Viszkis nem okozott senkinek fizikai fájdalmat, viszont több embernek okozott lelki sérülést: van, aki ezáltal elvesztette a családját, a bizalmát az emberekben, a munkában, a közbiztonságban…stb. 
Jóllehet Szalay Bencének első filmszerepe, azért sikerült karakteresen megformálnia Ambrus csibészes jellemét, aki egyébként tanácsadóként végig jelen volt a forgatáson, sőt egy cameo erejéig fel is tűnik. A Katát játszó Móga Piroskát is dicséret illeti, aki Attila szerelmét alakítja a filmben, és bár ez a szerelmi szál eléggé mellékelve lett a film végére – ami a cselekmény előrehaladtával érthetővé is vált -, hitelesen hozta a kissé felszínes, ámde kedves lányt, aki eleinte a fiú egyszerűsége miatt szeretett bele és nem érdekelte a pénz. A történet és a műfaji elemek megkövetelték azonban, hogy egy idő után ez a szál elfolyjon, és hagyjuk Attila egóját kibontakozni, hiszen ahogy a nyomozóval való beszélgetésben is elhangzik: egy idő után a rablások erről szóltak.
A díszletek, a helyszínek korhűek, bár az is tény, hogy Budapest utcái sok helyen őrzik 90-es állapotukat, így keveset kellett rajta alakítani, viszont ahol megkívánta nagyon szépen megoldották, olyannyira, hogy a rengeteg tömegközlekedési eszközzel és nagytotálokkal a főváros is fontos szereplőjévé vált a filmnek. A média és a kisképernyős tévék Juszt Lászlóval és a Szomszédokkal visszarepítenek minket az időben, mikor a rendszerváltás után a társadalmi bizalmatlanságot megmenti egy bankrabló, aki végre tesz valamit a rendszer ellen (ha még ki is rabolja őket, de legalább valaki tesz valamit).
A leginkább szembetűnő „nimródos” húzások a kamerakezelésen és a vágásokon érződnek, amik úgy jönnek velünk szembe és találnak minket gyomron, mintha egy Guy Richie-filmet néznénk vagy egy Breaking Bad epizódot, amelyet be is vall Nimród a vele készített interjúnkban, hogy nagy kedvence és szépen, stílussal idéz meg belőle beállításokat (lásd a pénzt elrejtő belső kameraképek). A rengeteg kameramozgással felvett akciójelenetek változatosak és rendkívül dinamikusak, hibátlanul lett összekomponálva Yonderboi filmzenéjével, aki hasonlóan ütős soundtracket produkált, mint anno a Kontrollhoz a Neo.
Sosem árt, ha a rendező egyben a forgatókönyvíró is, megvolt a veszélye, hogy a sztori Amerikában végzi, viszont ennek a filmnek egy magyar rendezőre volt szüksége, egy olyanra, aki jól emlékszik a korszakra, hogy milyen hatással volt az országra Ceausescu halála, milyen lehetett milliónyi embernek beletörődnie abba, hogy a megfáradt középszerűségbe ragadtunk egy közép-európai országban.
A Viszkis sztorija nem hibátlan, néhol annyira elvonatkoztatva mutatja be Ambrus gyermekkorát, sanyarú katonaéveit, majd a kicsit közhelyesnek számító pénzszórását, amit csajokra, piára és utazásra herdált el, hogy ha nem tudnánk, hogy ő egy valós személy, akár kitalált történetet sejthetnénk a dolog mögött, amivel valljuk be, veszítene az erejéből. Így az egész film nagyban épít a magyar kollektív tudatra, arra a megalapozott tényre, hogy mindenki tudja, ki is volt a Viszkis, és ezt ideje volt mozgóképen is megmutatni, ám leginkább annak volt itt az ideje, hogy egy nagyköltségvetésű alkotás ennyire szórakoztató és profi legyen, ami napjainkban eléggé méltóságteljesen kezd minket kirángatni ebből a 90-es évek óta meglévő középszerűségből.
