Viszontlátásra odafönt (Au revoir Lá-haut), rendező: Albert Dupontel, szereplők: Nahuel Pérez Biscayart, Albert Dupontel, Laurent Lafitte, francia filmdráma, 110 perc, 2017. (16)
Arcátlanság
Francia eleganciával és humorral készített film – Pierre Lemaitre nagysikerű könyvéből – az első világháború utáni korszakról, amikor mindenki a maga módján próbált túlélni és felejteni.
Az első világháború végének híre lassan eljut az utolsó lövészárokig is. Henri D’Aulnay-Pradelle főhadnagy (Laurent Lafitte) – aki a háború megszállottja – ezzel mit sem törődve elrendel egy utolsó rohamot, a biztos halálba küldve ezzel elcsigázott embereinek zömét. A gazdag és jóképű művészpalánta, Edouard Péricourt (a 120 dobbanás percenkéntben is nagyot alakító, argentin Nahuel Pérez Biscayart) megmenti öreg társa, Albert Maillard (a rendező Albert Dupontel) életét, ő maga azonban súlyosan megsérül, alsó állkapcsa leszakad, arca eltorzul. A fiúnak egyetlen kérése van, Albert intézze úgy, hogy mindenki halottnak higgye őt, ilyen ábrázattal ugyanis nem akar hazatérni családjához. Az öreg baka eleget tesz a kérésnek, tovább is megy, maga ápolja fiatal barátját, aki háborús sérüléséből többé-kevésbé felépülve, rajztehetségét kihasználva maszkokat kezd el készíteni (saját arcát is így eltakarva). A páratlan tehetséget azonban felesleges ilyen apróságokra elpazarolni, hőseink elkezdenek nagyban gondolkodni és háborús emlékművekkel házalva előlegeket vesznek fel, amit a bankban dolgozó Albert megforgat, a megrendelést persze soha nem teljesítik.
Az első világháborúról nem sok film készül, legalábbis kevés vonul be a köztudatba és válik igazi klasszikussá. Pedig kimeríthetetlen téma, különösen, ha az ember kerít hozzá egy kellően érdekes és értelmes témát. Albert Dupontel filmjének eleje egy rövid időre megidézi az idegőrlő állóháború szellemét, a lövészárkokban kuksoló, üres tekintetű bakákat, a lövedékek szaggatta, szögesdróttal átszőtt, végtelen csatmezőt, hogy aztán az ezt követő időszakra koncentráljon. Morfiumon élő emberi roncsok, gyorsan megtelő temetők, gyászoló családok, valamint a traumán, a veszteségen, a fájdalmon nyerészkedők. Ebbe az őrületbe ágyazódik bele Albert és Edouard, valamint a kislány barátsága, előzményként az Edouard és apja (Niels Arestrup) közötti ellentét, Edouard és Madeleine kapcsolata, Pradelle és Madaeleine házassága, illetve Albert és Pauline szerelme. A rengeteg szál senkit nem hagy igazán kibontakozni, sokkal inkább a korra jellemző, általános emberi sorsokat kapunk sokszor egészen különös, izgalmas látásmóddal tálalva és nem elítélhető módon humorral fűszerezve.
A háború értelmetlensége megkérdőjelezhetetlen, a túlélőknek az életben maradás legalább akkora kihívás, mint a lövészárkokban, ugyanúgy meg kell vívniuk a maguk harcát, miközben a háttérben már egy sokkal nagyobb, sokkal pusztítóbb világégés terveit szövögetik.
