A bűnös, rendező: Gustav Möller, szereplők: Jakob Cedergren, Jessica Dinnage, Omar Shargawi, Johan Olsen, dán thriller, 85 perc, 2018 (16)
Jó szándékkal van kikövezve
Van egy sor érzés, amit joggal utálunk. De mind közül talán a tehetetlenség az egyik leggonoszabb. Szétfeszít, felőröl, feldühít. Sokszor zárójelbe teszi a józan ítélőképességet, amire máskor méltán büszkék vagyunk. Általában mégis makacsul dacolunk, dafke keressük a megoldásokat – nem hisszük el, hogy nem lehetünk befolyással. S valóban, néha sikerül. Ilyenkor viszont szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, biztosan jól tettük-e, hogy az elfogadás helyett a küzdést választottuk.
A bűnös Gustav Möller első játékfilmje: a harmincéves, svéd származású Möller 2015-ben végzett rendezőként a Dán Filmművészeti Főiskolán, már vizsgafilmjével (In the Darkness) elnyerte a Next Nordic Generation díjat. Első igazi, szélesvásznú mozifilmje sikerének nagyságára talán még ő sem számított: a dán diszpécser története az év egyik legnagyobb meglepetése lett – közönségdíjat kapott mások mellett a Sundance Filmfesztiválon és az ‘A’ kategóriás Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon is. Nem véletlenül: Möller nemcsak hangulatteremtésből, de történetmesélésből is ötösre vizsgázott A bűnössel.
Asger Holm (Jakob Cedergren) készenléti diszpécser, felfüggesztett rendőr. Amolyan ízig-vérig zsaru, akinek egy belső vizsgálat miatt egy ideig a segélyhívó központba befutó hívásokat kell fogadnia. Komor skandináv este. Néhány asztal és számítógép egy lehangoló irodában. Zömében bagatell problémák, képzelt veszélyek, unalom. Mígnem befut egy valódi segítségkérés: egy elrabolt nő telefonál, Iben (Jessica Dinnage), akivel egyre messzebbre megy egy autó, amibe nem akart beszállni. A hívás megszakad, Asger pedig versenyfutásba kezd az idővel: a minimális információk alapján navigálja a rendőröket a nő irányába, illetve megpróbál minél több részletet kideríteni az emberrablásról. Negyedóra van vissza a műszakjából, terepre nem mehet, egyetlen eszköze van ahhoz, hogy megmentse a nőt, a telefon.
Az ügy, amely minden hívással egyre szövevényesebbé válik, személyes küldetéssé válik számára, nem ereszti, hiába érzi magát néha tehetetlennek, megy tovább. Hisz abban, hogy minden döntése a cél irányába mutat. És körömrágásig drukkolunk neki mi is: hogy találja meg a nyomokat, hogy mentse meg a nőt. A film végén azonban mégiscsak feltesszük magunknak a kérdést: mi lett volna, ha Asger nem lépi át a diszpécseri hatáskörét, és a műszak lejártával kicsekkol, iszik egy sört, vagy hazamegy kialudni magát?
Egyetlen helyszínen játszódik, egyetlen karakterre építkezik a film, amely egyszerű eszközökkel, ám annál pontosabban teremti meg a segélyhívóközpont felelősséggel és feszültséggel teli atmoszféráját. Bátor vállalás, de az okos forgatókönyvnek (amelyet félig szintén Möller jegyez) és Jacob Cedergren zseniális és tűpontos játékának köszönhetően, nemhogy nem veri le a lécet, de az utolsó másodpercig újra és újra megugorja a magasságokat. Asgeren keresztül – akinek nemcsak a megoldandó üggyel, de saját magával, a saját múltjával is szembe kell néznie – mi is a részeseivé válunk a történetnek. Tükörbe kell néznünk nekünk is: vajon az ő helyében mi is mindig ugyanígy döntenénk?
